2011. december 27., kedd

Kései karácsonyi, korai újévi

Akartam egy bejegyzést írni arról, hogy mindig várom a csodát karácsonykor, aztán mégse történik semmi, de mindig túl késő este volt és lusta voltam, és talán nem is akartam annyira leírni.

Most meg, bár még épphogy csak elmúlt a karácsony, kezdenek megfogalmazódni az újévi fogadalmak a fejemben, méghozzá egyre több. Ennyi mindent úgyse sikerül teljesítenem, általában egy fontos dologra koncentrálok éjfélkor, azt mondogatom magamban, hátha.

De azért legalább terv legyen, szóval:

1. A nem leftetek loncsosan otthon se annyiban módosul az eddigiekhez képest, hogy igyekszem az átlagos öltözékemhez- farmerpóló - képest változatosabban öltözni, ha már annyit vásárolok mint Carrie Bradshaw.

2. Nem vásárolok annyit, mint Carrie Bradshaw! (Ez tökéletesen teljesíthetetlen, de legalább törekszem.)

3. Itt jön a lényeg. Abbahagyom a forszkverezést (úgyse) és mérsékelem a twitterezéssel töltött percek (órák, napok) számát, ugyanis kezd cseppet szánalmas lenni, hogy már lassan nem tudom felhőtlenül jól érezni magam sehol, ha nem csekkolhattam be, vagy nem írhattam ki twitterre, hogy nézzétek mekkora menőség, itt vagyok és ezt csinálom. Nincs rá jobb szó, szánalom.

4. Kibogozom az összekuszálódott szálakat.

5. Belső tartóoszlopok építésébe kezdek (nem hiszem, hogy a teljes kivitelezés beleférne az egyéves tervbe), ahelyett, hogy külső kapaszkodókat keresnék.

6. Nem hanyagolom el a barátaimat, akkor se, ha depressziósak, szararcok, undokok, kibírhatatlanul önzőek, csak magukról bírnak beszélni és egyébként szarnak a fejemre.

7. Minden lustaságom ellenére képességeimnek megfelelően a lehető legjobban teljesítek a munkahelyemen és mindenhol, ahol kell.

8. Olyan lakhelyet találok, ahol fél évnél tovább bírom és nem sírok az előző lakás után.

9. Rendet tartok magam körül és magamban is. (Hahahaha. Persze.)

Viszont mivel még csak december 27 van, vásárolhatok, igénytelenkedhetek, lehetek mogorva és bunkó és lusta. Vissza is fekszem aludni azt hiszem.

2011. december 24., szombat

Boldog karácsony

Kedves Olvasóim, és mindazok, akik nem olvasnak. Próbáltam valami mérsékelten nyálságos dolgot kitalálni karácsonyra, de nem megy. Igazán hangulatom sincs, kint szürkeség és semmi hó, meglepetés nem lesz... de hát nem is ezen múlik.
Szóval semmi karácsonyi giccset nem sikerült összehoznom, gondoltam felteszem Frodót, de ezt már lelőtte más, vagy a spirithoodos fejemet, de az meg csak pár nap múlva lesz kész.
Ezért aztán arra gondoltam, hogy inkább valami rám jellemző baromsággal kívánok nektek boldog karácsonyt és kibírható ünnepeket. Próbáltam keresni egy karácsonyi csillámfaszlámát, de nem találtam semmit. Még mindig nem tudom, mi fog most történni, de hátha megszáll az ihlet...
Hmm hmm. Najó. Nem igazán karácsonyi, de szerintem ez a világon a legeslegszebb zene, és a karácsony utáni ürességérzésre pont megfelelő gyógyszer. És igen, videó nincs, csak hang asszem.


Boldog karácsonyt!


Boldog karácsony

Kedves Olvasóim, és mindazok, akik nem olvasnak. Próbáltam valami mérsékelten nyálságos dolgot kitalálni karácsonyra, de nem megy. Igazán hangulatom sincs, kint szürkeség és semmi hó, meglepetés nem lesz... de hát nem is ezen múlik.
Szóval semmi karácsonyi giccset nem sikerült összehoznom, gondoltam felteszem Frodót, de ezt már lelőtte más, vagy a spirithoodos fejemet, de az meg csak pár nap múlva lesz kész.
Ezért aztán arra gondoltam, hogy inkább valami rám jellemző baromsággal kívánok nektek boldog karácsonyt és kibírható ünnepeket. Próbáltam keresni egy karácsonyi csillámfaszlámát, de nem találtam semmit. Még mindig nem tudom, mi fog most történni, de hátha megszáll az ihlet...
Hmm hmm. Najó. Nem igazán karácsonyi, de szerintem ez a világon a legeslegszebb zene, és a karácsony utáni ürességérzésre pont megfelelő gyógyszer.

http://youtu.be/KyhvBgs5j_8

Boldog karácsonyt!


2011. december 18., vasárnap

Zsongok, bazsalygok, hemzsegek

Kinyitott a koripálya végrevégre! Már a gondolattól is teljesen bezsongtam, régebben sokszor álmodtam olyat (nyáron), hogy korizok és szállok és csúszok és repülök és borzasztó volt felébredni, szinte fájt, hogy kint 30 fok, én meg álmomban befagyott tavakon utazom. Most is alig várom, hogy izgatottan sorba álljak jegyért, felvegyem a szar, kényelmetlen korimat, kicsoszogjak és először rálépjek a jégre. Persze a körbekörbe menést én is megunom fél óra alatt, de a lényeg a forralt bor, meg a barátok, meg a fények meg a karácsony. Meg néha próbálkozom különböző figurákkal, de nem kéne, mert nemcsak nevetséges, hanem fájdalmas is néha.

Már csak egy hét karácsonyig, és hirtelen úgy érzem, hogy ne, még ne, még nem ittam elég forraltbort, még csak most megyek először korcsolyázni, még nem sétáltam eleget a karácsonyi vásárban, nem szívtam magamba elég fűszeres és citrusos illatot, nem találtam ki elegendő szép ajándékot és még egy csomó mindent szeretnék, amire nem lesz idő.

Nem tarthatna az advent örökké, vagy legalább még néhány hétig?

2011. december 15., csütörtök

lakás pro kontra

Nem mintha egyelőre döntési helyzetben lennék, ugyanis Kriszti apja még nem bólintott rá, azért összesítettem a költözés mellett és költözés ellen szóló "érveket", pontszámok formájában. Sajnos a Kálvin téri lakás mellett szól a manna éjjel-nappali bolt, a váci utca közelsége, a csarnok és még vagy tízezer tényező, szóval a krisztilakás az elhelyezkedésre akár 0 pontot is kaphatott volna, bár busszal 10 perc a belváros, azért nem ugyanaz, mint amikor konkrétan a belvárosban laksz. Ebből is látszik, hogy mennyire részlehajló vagyok, ugyanis legszívesebben csak azt venném figyelemre, hogy van hatalmas terasz, saját szoba, kádas fürdő (meg zuhanyzós is) és elfelejteném a környéket, a szar bútorokat, körülményes hazajárást. Bárhogy is számolom, a krisztilakás mindenféleképpen ötezerszer előnyösebb, akkor is, ha három éve menekültem onnan, és a fél karomat adtam volna egy olyan helyért, ahol most lakom. Változnak az idők.
Én pedig reménykedem, hogy talán visszakapom a régi szobámat, ami tulajdonképpen azóta hiányzik...


kálvin krisztilakás

ár 7 10
elhelyezkedés 9 5
lakás minősége 8 10
bútorozás 8 6
lakótársak 7 10
saját szoba 0 10
extrák
nappali 5 8
erkély 0 10
kilátás 0 8
kád 0 8

összesítve 44 85

Hát igen.


2011. december 12., hétfő

Az élet nagy kérdései perpillanat, nettóhiszti 3. (vagy kitudjahány)

Azt hittem lesz majd összefüggő értelmes gondolatmenetem de nincs.

Ezért csak összevissza másnaksemmitmondó baromságokat tudnék összehordani, de végülis ez az én blogom, szóval meg is teszem.

Az élet nagy kérdései jelenleg.

Miért nem tudom elhinni, hogy ami ennyire jó, az ennyire jó lesz később is? Ha meg mégis elhiszem, mért derül ki, hogy mégsem az? Vagy miért futamodok meg.

Miért nem lehet kapni már a fehér szőrmellényt a háendemben?

Miért nem tudok rendet tartani magam körül minden értelemben?

Miért viselkedik hetekig normálisan a hajam, hogy aztán a legalkalmatlanabb pillanatban hirtelen megőrüljön és ne lehessen csinálni vele semmit?

Miért van akkora tömeg a karácsonyi vásárban, hogy lehetetlen végignézni normálisan-kényelmesen, verekedés nélkül?

Miért nincs itthon több gyümölcs és miért nem megyek el a csarnokba venni? Ha már itt tartunk, miért vagyok képtelen ellátni magam kajailag hosszútávon?

Miért nincs karácsonyi hangulatom megint és miért nem esik a hó, hogy legyen?

Miért vagyok szomorú, amikor boldognak kéne lennem?




2011. december 9., péntek

Karácsonyi sütik

Aztán lehet, hogy konkrétan csak egy, mert más most nem jut eszembe.

Mézeskalács receptje gondolom mindenkinek van, ezért a mi családunknál már tradicionálisnak számító eredetileg német sütemény elkészítésének titkát osztom meg.

Tipikus német sütemény, minden hozzávalója drága és marha egyszerű megcsinálni. Ellenkezője a tipikus magyar süteménynek, például a hatlaposnak, mely csupa olcsóságból készül és napokat szenved vele az ember.

Szóval a becsületes neve Eliza, de mi csak egyszerűen Kutyaszarnak hívjuk, mert pont úgy néz ki. Az íze szerencsére nem hasonlít a fent említett állati végtermékre, sőt. Annyira megszerettettük mindenkivel, hogy az óvári rokonság minden évben követeli, egy ideje pedig én készítem, hogy én arathassam le a babérokat, bár egy ötéves is lazán meg tudná csinálni szerintem.

Újabban ajándékba is ilyet adok azoknak, akiknek nem tudok mit kitalálni, vagy nem tudom, hogy egyáltalán adjak-e neki valamit, mindig hatalmas sikert arat, imádják. Egyébként irtó tömény, ezért karácsonyi fogyókúrának is tökéletes, én napi egyet vagy kettőt eszek belőle az ünnepek alatt és a többi sütire már csak ránézek.

Tehát a hozzávalók:

2 doboz orangát és két doboz citronát (20-20 dkg) - ha valaki nem ismerné, ez gyakorlatilag kandírozott citrom- és narancshéj, aldiban vagy lidliben lehet beszerezni
6 tojás
35 dkg cukor
1 csomag mézeskalácsfűszer
2 citrom héja
50 dkg valamilyen csonthéjas, elvileg mandulát és törökmogyorót kéne fele-fele arányban, én diót is szoktam bele, lényeg, hogy többféle legyen és főleg mandula
3 evőkanál rum

a díszítéshez 30 dkg étcsoki (nagyjából ennyi, de ha ügyesek vagytok, kevesebb is elég)

Igen, jól látjátok, liszt nincs is benne.

A mogyorót, diót, mandulát ledaráljuk, az kandírozott cuccokat apróbbra vagdossuk, ami elég reménytelen meló, de kell.

A hozzávalókat hirtelen felindulásból összekeverjük, mondjuk ésszerű előbb a tojást a cukorral.
Sütőpapírral kibélelünk egy tepsit, és kis kupacokat formázunk a ragacsos masszából. Ha közben vízbe mártogatjuk a mancsunkat, úgy könnyebb.
Negyven kupackát kellene készítenünk, ez nekem nagyjából össze is szokott jönni, nem akarok hülyeséget mondani, de szerintem 4-5 centi átmérőjű pamacsokat kellene applikálni a sütőpapírra. Megdagadni meg szétfolyni nem nagyon fognak, nyugi.
Benyomjuk a 175 fokra előmelegített sütőbe, légkeverés előnyben, és hajrá. 20-25 percig sütjük, időnként hústűvel szurkáljuk, hogy ellenőrizzük a belseje szilárdságát.
Kivesszük, addigra gőz fölött (máshogy meg ne próbáld mert szarrá ég, vagy csak én vagyok ilyen hülye?) felolvasztjuk a csokikát, és mivel nem bírunk magunkkal, elkezdjük a még tűzforró kupacokat kézzel-lábbal-leginkábbkanállal becsokizni több-kevesebb sikerrel. Ezt a részt különösen az ötévesek élvezik meg én, mert egy idő után az egész konyha csokis és lehet nyalogatni mindenhonnan. Az alját nehogy. Hideg helyre tesszük, hogy megszilárduljon és lopunk belőle egyet, hogy a minőséget is ellenőrizzük, aztán még egyet a biztonság kedvéért.

Szerintem ilyen hosszan még ember nem írt le ennyire egyszerű receptet, de gratulálok annak, aki tényleg végigolvasta. Aki meg is csinálta, számoljon be legyenszíves.

Csokitrüffel repetet is tudok, szintén rémkönnyű, ajándéknak is kiváló. De mára elég belőlem ennyi.





2011. december 8., csütörtök

még mindig karácsony

Sajnos ha egyszer elkezdem, nem tudok lekattanni a témáról.

Nekem egészen addig nincs teljesen karácsonyi hangulatom, míg először meg nem hallgatom a kedvenc karácsonyi albumomat, ami Sufjan Stevenstől a Come On Feel The Illinoise.
Sose szoktam videót belinkelni (mert nem tudom hogyan kell), de most megpróbálom.



Erről az albumról minden évben eszembe jut, hogy hogy is jutott hozzám, és arról meg az, hogy annyira egyszerű olyan ajándékot adni, amire még sok év múlva is jó visszagondolni.

Még középsuliban voltak ezek a karácsonyi húzós ajándékozások, és az utolsó évben engem Krisztián húzott, aki már akkor is nagyon jó barátom és zenei trénerem volt, minden fontosabb újonnan megjelenő zenéről beszámolt nekem és meg kellett hallgatnom.

Hozzá voltam szokva, hogy csupa bénaságot, rossz csokikat meg gagyi plüssöket és bögréket kapok mindenkitől, ezért is örültem nagyon, hogy a Krisztián húzott, akitől ennek a zenekarnak a cédéjét kaptam. De nem akármilyen formában. A borítót ő festette és a cd-re magára is festett, nagyon szép volt az egész. Mondjuk a lejátszó a festék miatt nem játszotta le egy idő után, ezért letöltöttem, a a borítót pedig kitettem a falra még a kettővel ezelőtti albérletemben. (Azóta nem tudtam hova kitenni, de várom a megfelelő falat.)

Ennek már hat éve, mégis minden évben ezt az albumot veszem elő karácsonykor, sőt még szenteste is ezt hallgatjuk otthon általában. Szerintem az egyik legszebb zene a világon.

Ennek kapcsán végiggondoltam, hogy melyik ajándékoknak örültem a legjobban. Arra jutottam, hogy az óvári családomtól mindig olyat kaptam, amit előre "megrendeltem", igazi meglepetést sose adtak, ami érthető, mert nem ismernek eléggé, egy évben ötször látnak. Anyukámtól kaptam meglepetéseket, de sokszor neki sem sikerül eltalálnia az ízlésemet. A legjobb talán az a gyapjú sál volt még szintén középsulis koromban, amit máig hordok, ilyen meleget és szépszíneset nem láttam azóta sehol máshol.

Az már egyetemen volt, mikor meglepetésbulit szerveztem a lakótársamnak, ami a többieknek annyira tetszett, hogy megbíztak az összes többi szülinap szervezésével. Csak az én bulimat nem szervezte meg senki, én szerveztem azt is, a csajoktól pedig nemfinom sütit kaptam és egy egész falat betöltő pálmafás összeragaszthatós posztert, amin majdnem elsírtam magam, annyira ronda volt. Az esett szarul, hogy én egész évben mindenkinek szuper meglepetést csináltam, ők meg egy rossz poénnal próbálták elütni az egészet, ráadásul elvárták volna, hogy elcsúfítsam a szobámat a hatalmas képpel.
És aztán másnap Krisztitől, akinek a meglepetéspartit rendeztem, kaptam egy kicsi kulcstartót, amin volt lila magassarkú cipőcske, meg apró valamicskék, totál semmiség az egész, de mégis annyira én voltam, látszott, hogy ő az egyetlen, aki tudta, mennyire meg fogok bántódni a pálmafás poszteren, és igazán ismer engem. Ez a kulcstartó elfeledtette a pálmafás szörnyűséget és persze azóta is együtt utazik a kulcsaimmal.

A következő legjobb megint egy szülinapi húzásos ajándékozás eredménye volt: valami mázli folytán Zsófika húzott engem és egy könyvet kaptam a hipnózisról, ami fantasztikus. Emellett készített nekem egy társasjátékot, a Catan divat-vásárlás verzióját, amivel rengeteget dolgozhatott és nem csak szép, hanem hihetetlen kreatív is.

És persze nem maradhat ki a sorból az Audrey Hepburn táskám, amit 21. szülinapomra kaptam Dávidtól, aki akkor még alig egy hónapja ismert. Nagyon értékeltem a gesztust, hogy nem csak hogy képes nekem egy táskát venni (a legtöbb fiú képtelen női cuccokat áruló boltba bemenni), ráadásul még azt is eltalálta, hogy mennyire imádom Audrey Hepburnt. Az már tényleg mellékes, hogy volt egy ugyanolyan formájú táskám más mintával:)

2011. december 7., szerda

Karácsony tényleg

Najó, mert tényleg nem tudok mit kezdeni magammal éppen...

Ha nem nagy baj, akkor kihagynám a szokásos "a karácsony a szeretet ünnepe", "nem az ajándék a lényeg, hanem hogy együtt vagyunk" és a "fogyasztói társadalom átka meg plázák ünnepe" siránkozásokat és okoskodásokat.

Az van, hogy igen, fogyasztói társadalomban élünk, ebbe vagy beletörődünk, vagy lehet lakni jurtában a mezőn, én a magam részéről inkább a fogyasztói társadalmat választom.

És persze rossz, ördögtől való dolog muszájból ajándékozni és nem is kellene, de hát kell, mert bármit is teszünk, a karácsony az ajándékok ünnepe lesz még egy jó darabig. Szóval muszáj ajándékot adni anyukának, apukának, nagynéniknek, kutyának, macskának stb.

Én még olyan vagyok, mint a gyerekek, már augusztusban várom a karácsonyt, és mikor vége, lezajlott az összes rokonlátogatás és ajándékozás, üresnek érzek mindent és el nem tudom képzelni, hogy bírok ki még egy teljes évet a következő karácsonyig.

Viszont pár éve már nem azon aggódok, hogy vajon én mit kapok másoktól, hanem azért vagyok zöld az idegességtől, hogy amit én találtam ki másoknak, vajon okoz-e örömet, meglepetést, miegyebet.

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy ezen a téren sem szabad túlzásokba esni, mindig csak annyit szabad adni, amennyit a másik viszonozni tud, mert azáltal, hogy én többet adok, fölénybe kerülök, a másik pedig rosszul érezheti magát a viszonzás kényszere miatt. Nem csak a tárgyi ajándékokra igaz ez, hanem minden téren. Például ha megdicsérem egy barátnőm ruháját, azzal adok neki valamit, ő pedig eldöntheti, hogy elfogadja, vagy sem. Sokan nem tudnak ajándékot vagy dicséretet elfogadni, ha megdicsérik őket, hárítanak, "ugyan, dehogy" (köztük én is).

Ez nem jó módszer, mert nem lesz kiegyenlített a kapcsolat. Ha valaki ad valami jót, egy kicsivel többet kell visszaadni, de ugyanez igaz a rosszra is. Ha valaki árt nekem, nem bocsáthatok meg minden büntetés nélkül, mert akkor én kerülök fölénybe és a másik érzi úgy, hogy tartozik nekem. Ebben az esetben célszerű úgy visszaadni a a rosszat, hogy kisebbet ártunk a másiknak, mint ő nekünk.

Jójó, most már visszatérek az ajándékokra. Tehát ott tartottam, hogy én is gyakran esem abba a hibába, hogy a legnagyobb és legjobb ajándékot akarom adni mindenkinek, ami kicsit önzés, mert magamnak teszek jót, ha én okozom a legnagyobb örömet és meglepetést a másiknak, hiszen számomra előnyös szerepben tetszeleghetek magam és mások előtt. Idén megpróbálom megtalálni az egyensúlyt és nem esni túlzásokba.

A másik fontos dolog az egyensúly mellett az ajándék üzenete. Itt sem kell átesni a ló túloldalára és misztikus fejtegetésekbe merülni, hogy vajon mire fog gondolni a másik, amikor megkapja az ajándékot, elég szimplán végiggondolni, hogy ő minek örülne.

Persze ez a legnehezebb, egy másik ember fejével gondolkozni. A legtöbbünk anyukája biztosan nagyon szeret sütni, főzni és állandóan panaszkodik, hogy nincs egy rendes edénye, kése, satöbbije. Ezért logikus lehet az az ötlet, hogy konyhai felszereléseket vagy szakácskönyvet veszünk a szülőnek, mivel arra úgyis szüksége van.

Nem jó ötlet. A legtöbb anyuka örülni fog neki és hasznosnak fogja találni, mégsem érzi úgy, hogy a gyerekei olyan nagyon sokat foglalkoztak volna az ajándék gondolatával és az ő legfőbb vágyát próbálták volna kitalálni. Nem állítom, hogy ez a gondolat végig is fut anyuka fején pont ebben a formában, hogy "jajj, nem gondolták át eléggé ezt az ajándékot a gyerekek", de az lenne a cél, hogy pont az ellenkezőjét érezze. A szükséges dolgokat megvásárolni a legkönnyebb út, anyukának szakácskönyv, apukának nyakkendő, ing, after shave.

Az én módszerem az, hogy a kevésbé szükséges, de vágyott dolgokra koncentrálok, az úgynevezett luxusdolgokra. Ezek persze mindenkinek mást jelentenek, de szerintem nincs olyan ember, akinek ne lenne valami szenvedélye, melyre praktikus okokból sajnál pénzt áldozni. Ezzel is vigyázni kell, legjobb példa rá a pótnagymamám: rettenetesen spórolós, ezért a férje kb. 15-20 évvel ezelőtt úgy gondolta, majd ő veszi meg neki az automata mosógépet, melyre szerinte szüksége van. Csakhogy Ilonkának baromira nem volt szüksége a mosógépre, ezt a csak a férje hitte, majd belepusztult a gondolatba, hogy Pista ennyi pénzt adott ki olyasmiért, ami neki nem is kell, majd két hétig nem álltak szóba. Pedig Pista jót akart...

Ha magamnak kellene ajándékot vennem, ezer dolgot tudnék felsorolni, amire vágyom, de sajnálok rá költeni: ékszerek, kiegészítők, táskák, sminkek, kortárs írók művei, képek a falamra satöbbi satöbbi, de "sajnos" nem magamnak kell ajándékot vennem. Anyukámnál biztonságos ajándék a parfüm, magának csak ritkán vesz, de legjobban ennek örül; vagy az illóolaj, könyvek, kesztyű, sál, sapka...de ezeket már mind előttem, többször is, szóval most megint tanácstalan vagyok.

Sokszor nehéz rájönni ezekre a majdnemszükséges igényekre, de figyeljük meg az alanyt legalább az ünnepek alatt, vegyük észre az elejtett félmondatokat, lessük meg, mit néz meg a kirakatban, beszéljünk a barátaival, kérdezzük ki egy-egy ötletünkről úgy, hogy ne fogjon gyanút. Tavaly, ha volt egy öltetem, úgy csináltam, mintha egy közös ismerősünk beszélt volna róla: "Képzeld a Tamás mondta, hogy van valami új könyv ebben a témában, ő meg is vette az Adrinak"...és vártam a reakciót, ami általában a következő volt: "Jaa, tudom, nekem is mondta, de megnéztem és szar." Ezt végigjátszottam egy halom ötlettel, míg végül hirtelen beugrott az igazi. Néha van ilyen, gondolkodom, gondolkodom és egyszer csak teljesen biztosan tudom, hogy ez a megfelelő ajándék, ez és semmi más. Ha nincs ilyen pillanat, az szar ügy.

Nem tudom, az eddigiekben egyáltalán volt-e egyetlen használható gondolat is?

Nem adok ötleteket, mert a személyes ajándék lényege ugye az, hogy az adott példány személyiségéhez igazodó ajándékot adunk neki, tehát az általános ötletek eleve kizárva, de néhány szokásos példa, ami szerintem jó vagy nem, és miért.

Legelőször akkor a szakácskönyv: anyukának ne, mert azt üzeni, hogy főzzél, süssél minél többet nekünk, dolgozzál még többet miattunk. Vegyünk inkább magunknak, és süssünk belőle valamit anyukának.
Nem szülőnek viszont jó ajándék lehet, például csokimániás tesónknak, akitől nyilván nem várjuk, hogy nekünk süssön belőle.

Ugyanez igaz az ingre, nyakkendőre, parfümre, after shave-re, ha a szülőegység bolondul az ingekért és nyakkendőkért és már csak ez a darab hiányzik a gyűjteményéből, akkor jöhet, de ne akkor vegyük, ha "úgyis kell".

Kézzel készített ajándék: sokan erre esküsznek, régebben én is mindig ilyet adtam. Szülőnek kiváló, anyuciapuci biztosan örül a csemete minden művészi megnyilvánulásának, barátoknak és barátnőknek már neccesebb. Az ilyen ajándék is csak akkor személyes, ha ahhoz a személyhez kötődik, akinek adjuk, és nem csak ahhoz, aki készíti. Szóval adhatok én egy népi motívumokkal televarrt párnát a barátomnak hatalmasnagy szeretettel és készítése közben mindvégig rágondolva, nemtuti, hogy a szerencsétlen bírja a népi motívumokat vagy egyáltalán a párnákat. Persze még mindig jobb, mint a boltban vett gyertyatartó vagy pamutzokni (bár nekem a vicceszokni mindig jöhet), inkább praktikus ajándékot csináljunk, vagy egy nagyobb dolog mellé adjunk valami kézzel készített apró aranyosságot.

Kozmetikumok: Utálom, mikor a rokonaim nem tudnak mit kitalálni és tusfürdőket meg testápolókat kapok tőlük. Személytelen és ötlettelen dolog. Viszont ha tudnék, hogy a karácsonyi vásáros szappanokért vagy L'Occitane kézkrémekért vagyok oda, mindjárt más lenne...

Esemény: sokan ajándékoznak eseményt, ami tök jól hangzik, de az esetek 99%-ában színház-vagy koncertjegy. Ez sem rossz, egyszer anyukámat elvittem egy Eszenyi Enikős darabra, mert ő a kedvence, de ha nincs valami konkrét ötletünk, amit az alany nagyon szeretne megnézni, inkább hagyjuk. Vagy...találjunk ki valami egyedit. Wellnesshétvége, vagy velencei karneválos út (a bécsi advent már nem lesz aktuális 24-én), vidámpark vagy valami ennél is egyedibb, saját szervezésű dolog, amihez mondjuk jópofa utazási katalógust készítünk, hogy valami kézzel fogható ajándék is legyen.

Csak az a baj, hogy nekem továbbra sincs semmi ötletem se....:P








2011. december 5., hétfő

mégse karácsonyi

Kedves Gyerekek, szerettem volna egy bejegyzést írni a karácsonyi ajándékokról, na nem tippeket, hanem magáról az ajándékozásról, és az ajándékok üzenetéről lehetőleg kevésbé modoros stílusban, de baromira nincs hozzá kedvem, az van. Majd talán, ha lesz. Elmúlt a karácsonyvárás varázslatos hangulata és a nyálkás, esős, gusztustalan tél hidegsége vette át a helyét.
Talán majd.

2011. november 23., szerda

Egy bejegyzésre mindig van idő

Például most, amikor már öltöznöm kéne az állásinterjúra, de én inkább még tökölök a laptop előtt és próbálom elnyomni a zajt a gyomromban. Végülis annál nincs rosszabb, mint mikor jóval előbb elkészülök és nem tudok mit kezdeni magammal.

Az a baj velem, hogy mindig mindenbe túlzottan beleélem magam, aztán nem tudom feldolgozni a kudarcot. Persze hogy is lehetne kudarc, én mindent meg fogok tenni, a többi nem rajtam múlik.

Életem első szóbeli vizsgája előtt egész este felsalá járkáltam a lakásban és alig aludtam, zöld fejjel mentem be és alig tudtam kinyögni pár értelmes szót, mert egyhetes tanulás ellenére hirtelen kiürült minden az agyamból. Azóta megtanultam szóban vizsgázni, mindig átmentem, akkor is, ha szó szerint semmit nem tudtam, de az izgulás sajnos nem múlt el.

Tudom, hogy képes vagyok összefüggően, összeszedetten beszélni, tudok mosolyogni, amikor kell, és nem fogok már hasraesni a magassarkú cipőmben. De azért most is zöld vagyok, remegek egész testemben, libabőrös vagyok (bőrös, ahogy gyerekkoromban mondtam), lerágtam az összes körmeimet és nem tudok enni egy falatot se, pedig kéne, mert félek, hogy rosszul leszek.

Ez egy olyan állás, amivel leginkább művtöris végzettség kéne, ami nekem kifejezetten nincs. Ezt ők is tudják, szóval abban reménykedek, nem várnak olyat, hogy nézzek rá egy posztmodern festményre és beszéljek róla magamtól fél órát. Ha mégis ezt várják, akkor buktam a dolgot, de tudom, hogy nem az én hibám lesz, hiszen honnan szedjek elő három nap alatt 5 évnyi egyetemi tudást hirtelen.

De azért iszonyatosan rettegek, még mindig remegek, és tudom, hogy ha nem sikerül, magamat fogom hibáztatni.

Ha meg mégis sikerül, akkor vagyok csak igazán nagy szarban, ugyanis már holnapról bizonyítanom kell, hogy tényleg képes vagyok arra, amit hónapok óta állítok magamról: bármit elsajátítani rövid idő alatt.

2011. november 20., vasárnap

Robot születésnap

Tegnapi bejegyzés, mivel este annyi erőm se maradt, hogy kinyomjam az éterbe:

"Ezen a hétvégén tartottuk anyukám szülinapját és végre, sok éves unszolás után úgy döntöttem, hogy valóra váltom anyám legnagyobb álmát: egész hétvégén mindent én csinálok, neki csak hátra kell dőlni a kanapén és egész nap olvashat kedvére.

A szombati ebédet még ő készítette el, én mosogattam utána. Este nagylelkűen megetettem a kutyákat, bár felajánlotta, hogy ezt nem kötelező, sőt vacsorát is "főztem" neki, szendvicset barna kenyérből (kemény 1 perces művelet). Tortát is sütöttem, azután is elmosogattam (ekkor már kezdtem unni a mosogatást azért).

A java ma következett, bár tiszta konyhával indíthattam a napot (anyám nem bírta ki, hogy ne mosson fel reggel).
A menü sültkacsa tört krumplival és káposztával, minestrone leves és pluszba -csak mert fel kell használni- rántott csirkecomb.

Anyám szentül hitte, hogy már a kacsa kitollazásánál bevágom az egészet az asztal alá és sikítani fogok, de keményen végigcsináltam. (Mármint ki volt tollazva a kacsa csak nem alaposan csinálják és utókezeltem.) Dél volt, mire a kis szárnyasok elkezdhettek szolizni a sütőben, és akkor még a leves, a csirke és a krumpli sehol. Második világháborús romokat hagytam a konyhában, a hús és a krumpli egyszerre sütésénél kezdtem bizonyos dolgokat odaégetni, ezért a szülőegység segítségét kértem.

Végül kettőkor ebédeltünk, főzés közben már párszor mosogattam, de ott állt szépen a sorára várva megint egy kisebb hegynyi. Hősiesen legyűrtem azokat is ebéd után.

Ezen a hétvégén nem takarítottunk, pedig anya szokott...
Egy szabad másodpercem se volt, a laptop előtt annyi időt töltöttem, ameddig a sajttorta receptjét átfutottam. Este nem volt gond az elalvással...

Nem vagyok teljesen elveszett ember, ezért tanulságokat is sikerült levonnom a hétvégéből, melyek a következők:
- nyamvadt vagyok, mint a korosztályom általában, szüleink és nagyszüleink még tízszer annyit bírtak mint mi, dédnagyanyám még hét gyereket nevelt fel villany, központi fűtés nélkül egy tanyán, ahol a kertben volt a wc és kútról hordták a vizet. (nem beszélve arról, hogy kisebb csodaként tartanak számon egyesek, mert tudok csinálni tejbedarát meg egyébként bonyolultabb dolgokat is. például most már sültkacsát.)
- ha egyszer családom lesz, vagy jobban meggondolom a dolgot és mégsem lesz családom, vagy étteremben fogunk ebédelni hétvégente
- minden rossz okozói a húsételek, olasz tésztákat kell enni, azokkal nem jár nagy maszatolás
- a megoldás egyszerű: személyzet. gazdag leszek és lesz szobalány meg szakács meg tudomisén.
- le a kalappal anyám előtt, hogy ezt minden hétvégén végigcsinálja szó nélkül, mint egy robot, ezentúl többet segítek majd (persze, persze)

Egy biztos. Ma már egyszerűen nem vagyok hajlandó többször elmosogatni!!!"

2011. november 15., kedd

Mostakarom

Olyan vagyok mint a gyerekek, mindig minden rögtön kellene. Tárgyak, képességek, események, tél, tavasz, nyár, hó, hideg, napsütés. Nem tudok várni.

Időnként bevillan egy ötlet, amitől bepörgök, mint a búgócsiga és a hatása alatt fél órán belül megtervezem a hátralevő életemet az ötlet köré. Ilyenkor semmi másra nem tudok koncentrálni, felveszek egy enyhén bamba, távolba meredő arckifejezést, és csak gondolkodom gondolkodom a megvalósításon. Ettől annyira belelkesülök, mint a háromévesek karácsony előtt, tele vagyok tervekkel és nem bírok magammal, annyira nekilátnék már a kivitelezésnek. Általában aludni sem tudok az izgatottságtól, reggel mégis kipihenten, tele energiával ébredek.

Aztán rájövök, hogy nem fog ez azonnal menni. Elmesélem mindenkinek, az kárpótol valamennyire. Lehurrognak, kinevetnek, mosolyognak rajtam. Ez lelomboz. De nem érdekel, én akkor is megmutatom.

És aztán a valóság szépen lassan kezd körvonalazódni, rájövök, hogy nem két hét alatt leszek bárzongorista vagy jazzgitáros, hogy nem árulnak a Teszkóban akciós lovaglást kilóra, hanem hosszú éveken át kell küzdeni, hogy bármennyire is szeretném, nem leszek én a fekete hattyú huszonhárom évesen már soha.

Vannak nehéz pillanatok, sőt nehéz hónapok. Van, amikor az egészet unom, vagy reménytelennek érzem. Van, hogy leájulok a lóról a melegtől, vagy le se tudok szállni, úgy összefagytam. Szokott olyan izomlázam lenni, hogy menni is alig tudok. Egyszer anyám vállfákkal dobált, hogy ne énekeljek, mert kiugrik az ablakon.

De amikor vége van egy fárasztó edzésnek, amit keményen végigcsináltam, vagy amikor bevezetem a lovat az istállóba és nekidőlök a meleg, bundás oldalának, vagy ha bármilyen feladatot, amihez alig volt erőm, teljesítek, úgy érzem, csináltam valami fontosat. Nekem fontosat.

Persze minden változik, én is, a célok is. Lehet, hogy két év múlva egész más tervek hoznak majd lázba, akkor a jelenlegi terveket el kell engedni. De nem az első akadálynál. Ha nem megy, erőltetni kell, és mindaddig küzdeni, amíg ez a kellemes érzés tölt el az akadályok átugrása után.

Mindössze annyit kell tennem, hogy magamat figyelem. Ne az motiváljon, hogy az egyik valaki szebben táncol, vagy a másik régebb óta lovagol. Csak az számít, hogy én mit akarok, nekem mi a jó. Tele vagyok tervekkel, régiekkel és újakkal, alig várom a megvalósítás hosszú, nehéz útját. És persze a karácsonyt, meg a havat.


2011. november 9., szerda

Egy napom

Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt. Na, nekem egyik napon se akad semmi dolgom se úgy valójában. És mégis mindig ötezer elvégzetlen feladat tolakodik a képembe és üvöltik, hogy foglalkozzam már velük is.

Mellesleg kezd elegem lenni, a "tééééényleeeg?? nincs munkááád? óóó szegéény." felkiáltásokból és az utána menetrendszerűen következő "és akkor mit csinálsz egész nap?" kérdésekből, melyekre szívem szerint azt válaszolnám, hogy " hát, tudod, fekszem az ágyamban és vakarom a seggem", de nem teszem, mert én egy civilizált emberfélének tartom magam, ezért civilizáltan zavarba jövök, elszégyellem magam semmirekellőségem okán és makogok valami olyasfélét, hogy "hát állást keresek, meg amúgy is sok dolgom van", ami persze brutális füllentés, amit viszont én is elhiszek néha.

Lássuk tehát az elvégzendő feladatok listáját:
elintézni a rohadt tébét, mert nincs hallgatói jogviszonyom már.
takarítani. takarítani. és takarítani. és pakolni is.
írni a drágakedveskis állatos cikkeket, amihez körülbelül annyi kedvem van, mint szart lapátolni az állatkertben. utóbbihoz talán valamivel több, az élő állatok mégiscsak aranyosabbak.
állást keresni. csak mondják meg, hol az úristenben, mert hogy random totálnemnekemvaló pozíciókra jelentkezgetni tökéletesen fölösleges, hónapokig csináltam bármiféle eredmény nélkül.
beszerezni a napi kaját és nem éhezni addig, amíg annyira rosszul nem leszek, hogy már csak pizzát rendelni marad erőm.
elmenni táncolni. egyébként ezt csinálom, ezen a héten már mind az egy alkalommal elmentem, amit kijelöltem előre magamnak.
egyéb futkosódás, mindig akad valami.
olvasni!!! olyna könyveket, amelyeket még nem olvastam majdnem tízszer.
nem elhanyagolni a depressziós és nem depressziós barátaimat, minden nap találkozni valamelyikkel.
BELsőséges viszonyt ápolni lakótársakkal, megmutatni a pofámat mindenkinek, hogy lássák, nem csak rejtőzködöm, néha itt élek.

Ehhez képest lássuk egy teljes napomat. Najó, lássunk kétfélét, mert változatos ám az életem. nekem.

felkelek reggel ööö 9-kor mondjuk. mondjuk 8 és 10 között. felkelek körülbelül fél órán át, aztán ténylegesen kimászom az ágyból.
beveszem a pajzsmirigy gyógyszert, ami után fél óráig nem ehetek.
iszom egy kávát, mert azt szabad, nézegetem a hűtő tartalmát: egy deci romlott tej, kis darab penészes sajt, egy üveg meggylekvár (Dia hozta nekem, mert összetörte az enyémet), fél üveg romlott bor, múltheti sonka.
találok egy darab almát, a laptop előtt elfogyasztom.
közben végignézem a mindennap látogatott oldalakat, megállapítom, hogy használhatatlan blogokat vettem fel a readerbe, meg azt is, hogy nem tudom őket kitörölni.
délig frissítgetem a twittert meg a fészbúkot felváltva.
valamikor a délután folyamán felöltözök pizsamából farmerba, elmegyek ebédelni valakivel valahova (változó, de általában Nóri), kifizetek valami közepesen drága ételt, aminek kb. 80%át otthagyom, mert vagy rossz, vagy sok, vagy mindkettő.
hazajövök, alszom.
összekaparom magam, Diával megbeszéljük a világot, elindulok délutáni-esti programra.
hazaérek esti programról, megnézem a barátok köztet, fürdök, alszom.

Bé verzió:

adott időben csörög az ébresztőm, mert mennem kell valahova. viszonylag alig negyedóra alatt felkelek, kávé.
nem tudom kivárni a fél órát, megeszem az előző nap gondosan megvásárolt reggelit.
futóbolondkodok a lakásban mintegy 45 percen át, de néha akár másfél órát is.
hisztérikusan rángatom ki a szekrényből a ruhákat, feltúrom a szennyest, nem találom az egyetlen pólót, ami megy az egyetlen nadrágomhoz, amit aznap pont nem érzek gáznak.
kisminkelem magam, majd elfelejtem, és pandamaciszemeket dörzsölök magamnak.
kitépem a fele a hajam a fésűvel, rájövök, hogy már nincs idő hajat mosni, pedig nem ártana.
csinálok egy szénboglyát a fejemen, magamra rángatok valamit, időnként sikítok és toporzékolok egyet, nyolcvanhatszor visszakopogok csizmában valamiért a szobába, elindulok.
az ajtóban rájövök, hogy nem az időjárásnak megfelelően öltöztem, nembaj.
a nap további részében futkosok, elintézek dolgokat, megvásárolom, ami kell, néha betömök egy fornettit a képembe, talán ebédelek is, emberekkel találkozom, nem tudok már átöltözni az esti randi előtt, éjfél körül esem haza, jóesetben nem ittasan, beájulok az ágyba.

Mindenki láthaSSA most már, mennyire mozgalmas az én életem. Nem is férne ebbe bele egy munka.







2011. november 8., kedd

Döntések

A kérdés számomra csak az, hogy vajon tudok-e még újat mondani ebben a témában. Mert az, hogy önmagamat ismételem nyár óta, teljesen nyilvánvaló.

Anyám szerint már gyerekkoromban is összeroppantam a szabadság súlya alatt, ha valami engemet is érintő döntést rám bízott. Egyértelműen jobban éreztem magam, ha ő döntött helyettem, még akkor is, ha a számomra rosszabb lehetőséget választotta. Például akartam egy ruhát, de nem mertem kérni, mert bűntudatom lett volna, ha megvetetem. Anyám néha azt mondta, ha akarom, megvehetjük, döntsem el. Én meg csak néztem esdeklően, azt mondtam, lemondok róla, nem mertem magamra vállalni, hogy igen, kell. Persze anyám mondta, hogy jó, akkor nem. Kicsit szomorkodtam, de igazából fellélegeztem.

Nem érti a döntésképtelenségemet sem. Ő semelyik nagy döntésnél az életében nem vacillált sokat, adott pillanatban úgy döntött, ahogy épp a legjobbnak látta, másnap pedig nem agyalt azon, vajon jól döntött-e, azzal nyugtatta magát, hogy úgyis mindegy már.

Soha nem voltak nagy döntések az életemben. Egy tizenévesnek mégis miről kellene döntenie. Az, hogy melyik gimnáziumba megyek, eldöntött kérdés volt, csak azon kellett izgulni, hogy felvegyenek, de tudtam, ha igazán akarom sikerülni fog. Ugyanígy volt az egyetemmel is, nem éreztem, hogy az életem múlik azon, pszichológiára vagy magyarra megyek, a pontjaim aztán választottak helyettem.

Szakításról egyszer döntöttem csak igazán én, azt is halasztottam 8 hónapon keresztül, utólag pedig beláttam, hogy el se kellett volna kezdeni. Végül nem is személyesen mondtam ki a végét, napokra elzárkóztam gondolkodni, a srác meg már nem bírta tovább, rákérdezett, hogy mi a szar bajom van, és szakítani akarok-e, mire végre megmondtam: igen. Párszor még gondolatban visszatáncoltam, de néhány hét után olyan megkönnyebbülést éreztem, ami biztosított a döntésem helyességéről. Nem sírtam, nem depresszióztam, kicsit üresnek éreztem magam, de örültem a szabadságnak.

A többi szakítást, amit én mondtam ki, nem én okoztam. Több kapcsolatomban jutottam a semmibevétel és a megaláztatás olyan fokáig, hogy bármennyire is ragaszkodtam és függtem, nem bírtam tovább. Persze, ha a másikon láttam volna az érdeklődés legapróbb jelét, talán nem teszek így.

Most mindenki hülyének néz, mindenki haragszik rám, többen meg akarnak verni, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy mekkora fájdalmat okozok két embernek. Az szinte mellékes, hogy közben totálisan tönkreteszem magam, hiszen én csinálom, csak rajtam múlik.

Azt hiszem nem tudok már újat mondani, nem tudok mit hozzátenni, ez ennyi. Nincs varázslat, ami megoldaná ezt a helyzetet, csak én tehetek rendet. Nincs mese, az egyik karomat le kell vágni. A kérdés pedig továbbra is ugyanaz.

2011. november 5., szombat

Engedek még

Szeretek kádban fürdeni. Még nyáron is, de persze különösen télen. Nagyon fázós vagyok, a zuhany alól mindig vacogva jövök ki, ezért utálom, hogy csak zuhanyzónk van az albérletben, végigfázom a telet.

Kifejezetten forró vízben szeretek fürdeni, ami még éget, de volt olyan, hogy korcsolyázás után egy egész hatalmas kád vizet kihűtöttem, annyira át voltam fagyva.

Nagyon nehéz ám eltalálni a víz hőmérsékletét. Ha elsőre túl langyos lesz, utána már hiába engedek hozzá forrót, nem lesz elég meleg. Hűl ki a víz, egyre jobban fázom, engedem a meleget, pár pillanatra jó, de nem eléggé. Nyakig elmerülök, majd szomorúan veszem tudomásul, hogy ma nem fogok eléggé átmelegedni. Kiszállok, megtörölközöm.

De a túl meleg víz sem jó. Pontosabban nem viselem el huzamosabb ideig. A kellemes átmelegedés után egyre utálatosabb a forróság ki akarok szállni, de sajnálom leengedni a teli kád vizet, pazarlásnak érzem, ezért magamra erőltetek még pár perc fürdést, kijjebb emelkedek a vízből. Mikor már nem tudom tovább elviselni a hőséget, kilépek a kádból, nem fázom, megtörölközöm, jobban érzem magam. Mikor megint fázom, újra veszek egy rövid fürdőt.

A túl meleg vízben nem érdemes sokáig maradni, tudni kell, meddig jó, és honnantól erőltetem magamra a fürdést.

A langyos vizet meg...talán le kell engedni, nem spórolni, újra felengedni a kádat forróval.

(Mindkét vízhőmérséklettel kapcsolatos érzés nagyon emlékeztet valamire. Lefordítsam, vagy érthető?)



2011. november 4., péntek

Megtanultam késni

Lássátok! Persze ez más, mert most (remélhetőleg) nem egy valaki vár rám és áll a hidegben és megfagy miattam, hanem érkezem, amikor jólesik, mert asztal van foglalva. Azért bocsánat, mindjárt indulok csak felöltözöm (még nemtom mibe) meg megfésülködök meg izé. Befejezem a blogot.

2011. november 3., csütörtök

Flegma

Néha azon gondolkodom, tarthatnék tanfolyamot flegmaságból. Pedig esküszöm nem direkt csinálom. Amikor meg direkt csinálnám, sose megy. Ilyen ez.

2011. november 1., kedd

Kedvencek

Ez egy unalmas, mások számára teljességgel érdektelen poszt lesz. És baromi hosszú is. (Ezt utólag írtam hozzá, amikor már láttam, hogy ennek szinte sose lesz vége. - a szerk.) Én szóltam.

Tegnap megint bevillant, hogy ha megkérdezik, mindig A Mester és Margaritát mondom kedvenc könyvemnek, pedig a Bridget Jonest olvastam tizennyolcszor (nem kell kommentálni, köszönöm), mindig ezt szedem elő, ha unatkozom, rossz kedvem van, nevetéshiányban szenvedek, és még sok esetben.

Ennek kapcsán eszembe jutott a szakdogám félresikerült kérdőívezése, melynek az lett volna a lényege, hogy rávilágítson: az emberek többsége sznobizmusból sosem az igazat mondja, ha megkérdezik, mi a kedvenc könyve, hanem valami olyat, amit valamennyire szeret, és magasabb preztízzsel rendelkezőnek gondol, mint amint igazából a legtöbbet/legszívesebben olvas. Egy példa: az eladások alapján mondjuk Fejős Évát olvasnak a legtöbben, viszont nagyon kevesen merik vállalni, hogy egy sokak által "nem irodalomként" megbélyegzett szerzőt valljanak kedvencüknek, inkább azt mondják, hogy Kosztolányi vagy Szabó Lőrinc a favorit, pedig utoljára érettségikor vették a kezükbe említett szerzők köteteit.

Meg eszembe jutott a kedvenc részem az Amélie filmből, amikor felsorolja, hogy milyen dolgokat szeret igazán csinálni.

Aztán eltöprengtem, hogy mik az én valódi kedvenceim, és hogy végülis mi számít annak. Van kedvenc számom, kedvenc együttesem, kedvenc tésztám, kedvenc kutyafajtám, de ezek mind olyan dolgok, melyekről egyszer eldöntöttem, hogy ezek az én kedvenceim, hozzátartoznak az imidzsemhez, nélkülük nem én vagyok én. Miközben messze nem azt az egy számot hallgatom állandóan, hanem mindig mást, vagy néha hetekig túlzabálok abból a bizonyos tésztából, aztán hónapokig rá se bírok nézni.

Mindeme hosszas fejtegetés csak szánalmas és bizonytalan lábakon álló alapját adja annak a gusztustalanul elcsépelt, sablonos valaminek, ami most következik. Fogjátok be a szemeteket és a fületeket. Nem viccelek.

Kedvenc számom: A Super Furry Animals-től a Zoom. Évente egyszer hallgatom meg, de akkor nagyon. Ha tehetem, végigfekszem a szőnyegen, fejhallgató, takaró és 6 perc nyugalom. Minden nagyon jó szám túl rövid, azt szeretném, hogy soha ne érjen véget. A Zoom más, ha igazán odafigyelek rá, pontosan elég az a 6 perc, se több, se kevesebb. Nem marad hiányérzetem, és ezt a fantasztikus állapotot semmilyen más zene nem éri el nálam.

Kedvenc albumom: Bármennyire is régen hallgattam, A Nightwish-tól a Century Child. Ellentéte az előző zene hatásának, iszonyú hiányérzetet hagy maga után, amely mégis kellemes, szeretek néha szomorú lenni és fájdalmas.

Kedvenc együttesem: Azt hiszem nincs. Már nincs értelme, hogy legyen, kinőttem belőle. Mindig az a világon a legjobb zene, amit éppen hallgatok.

Kedvenc filmem: Az Arizónai álmodozók. Talán ezt láttam legtöbbször, bár azt hiszem, sose lehet megunni, azért én már kicsit unom. Minden fontos valakinek az életemben megmutattam ezt a filmet, sőt végig is néztem vele. Most egy jó ideig nem akarom megnézni. Az apró részletek teszik izgalmassá, meg a háttérben játszódó jelenetek és a színészek.

Kedvenc könyvem: Hát igen. Mondjuk, hogy a Bridget Jones, annak is a 2. része, mert csak az van meg, az elsőt csak háromszor olvastam. De igazából minden könyv a kedvencem és az lenne a jó, ha mint a Végtelen történet, mindig más lenne, mikor újra kinyitom. Kár, hogy a könyveknek is vége lesz egyszer, mikor jó könyvet olvasok, utána csak hozzá hasonlóakat akarok olvasni, de sosem találok megfelelőt. Majd belefeledkezek egy másik történetbe, és olyat akarok olvasni, aztán így tovább. Talán mégsem baj, hogy mind más.

Kedvenc ételem: Ez tényleg mindig más. Időnként hetekig csak tésztákat eszem, aztán hirtelen megundorodok tőlük és átállok az indiaira, vagy az otthoni kajákra. Most például csak paprikás krumplit, sajtos tésztát, leveseket és töpörtyűt vagyok hajlandó enni, nyáron a tojásos nokedliről nem bírtam lekattanni. Anyám totál készen van tőlem, mert sose tudja, hogy épp mit főzhet, lehet, hogy amit előtte két hónapig követeltem minden hétvégén, most eltolom magamtól, mert rá sem bírok nézni. Sokmindennel van ez így.

Mit szeretek a legjobban csinálni: Most valami olyat kellene mondanom, hogy táncolni, vagy korcsolyázni, vagy lerészegedni, vagy ülni a napfelkeltében vagy franctudja. Az az igazság, hogy legjobban az itthoni kanapénk jobboldali sarkán szeretek ülni és olvasni valami igazán jó könyvet. Ha még karácsony is van, a könyv a Harry Potter valamelyik része, és közben óránként egy marék Milka szaloncukrot termelhetek be, az maga a mennyország.

Kedvenc kutyafajtám: A Frodó. Ő egy tökéletes összeállítás, bár eredete homályos, így megismételhetetlen. Továbbá az ír szetter, a skót juhász, a foxi, a tacskó, a hovawart, a labrador, a husky, a szamojéd és nagyjából mind, a röfögőseket leszámítva (pl. mopsz).

Nincs kedvem folytatni, mert idáig már úgyse olvasta el senki. Kivéve, ha valaki csalt és a végére lapozott.






2011. október 29., szombat

Nem vagyunk elég jók?

23 éves vagyok, 168 centi magas, ha kihúzom magam, ősszel 58, tavasszal 53 kiló. (Bevallottam, huhhh!).
Egy általam nem túl sokra tartott ismerősöm szerint még két jó évem van, mert a lányok 25 éves korukra hirtelen rondák, öregek és ráncosak lesznek, a fiúknak - legalábbis neki- pedig nem kellenek az ilyenek. Ezt oltári nagy baromságnak tartom azzal együtt, hogy rettegek az öregedéstől, és szerettem volna örökre 16 éves maradni, de hát ki nem?
Ezt a problémát tehát elvetettem.

A legnagyobb problémám magammal az, hogy nem tudok azonosulni azzal az 5 kiló plusszal, ami ősszel minden küzdelem ellenére is minden évben felkúszik rám. Igazából a tavaszi kinézetemmel is totálisan elégedetlen vagyok, de ezen valahogy túlteszem magam, idővel pedig az őszin is, például most már egészen jól viselem magam, még rövid szoknyát is fel merek venni.

Viszont a lelkem mélyén még reméltem, hogy azért van nálam rosszabb, a fiúk nem feltétlenül azt veszik észre, hogy görbe a lábam, hogy oldalszalonnám van, furcsa alakú az orrom, seszínű a hajam, táskásak a szemeim, vagy hatalmas a fenekem, hanem egyben látnak, és amennyibe sikerül az önbizalmamat feltuningolni 150%-kal, egy helyes lányt látnak.

Ez az elméletem tegnap teljesen összeomlott, amikor a féltesómmal beszélgettünk a barátnőjével kapcsolatos problémáiról.
Elmondta, hogy bár ő elfogadja így a csajt és nem rágódik a nap 24 órájában a következő szépséghibákon, azért időnként zavarják ezek a dolgok, és nem tudja, hogy nem kellene-e lecserélnie a csajt egy szebbre. (Más okok miatt is lecserélné, szóval nem néztem teljesen hülyének, csak kicsit.)

A hatalmas gondok a következők:

Féltesó szerint egy nőnek legyen 35-től maxxximum 38-is terjedő lábmérete. Ez rendben is van, a barátnő 38-as lábakkal rendelkezik, ám van egy-két 39-es méretű cipője, mely rendhagyó eset felett tesó nem tud napirendre térni.

A lány egyik szemöldöke vagy fél centivel hosszabb tesó szerint, mint a másik, ezt a tényt a lány tagadja, nem látja, nem vesz róla tudomást. No komment.

Nem szépek a fogai. Nem borzasztóak, csak nem teljesen ideáliak. Ezen nincs mit szépíteni.

Bár a lány igazi botsáska, a combja nem elég feszes, bár távol áll attól, hogy narancsbőrös legyen, néha úgy érzi a tesóm, hogy lehetne feszesebb is.

Nincsenek körmei. Mivel szakács, tövig levágja őket, hogy ne zavarja a munkában. Sajnos nem hordhat hosszú körmöket, ez pedig teljesen nőietlen.

További intim részletekbe is beavatott, melyekről nem szeretnék beszámolni, sőt a legjobb lett volna, ha meg sem hallom őket, mert azóta is vagy sírva röhögök....vagy kétségbeesek..

Ezek valódi problémák??? A srác hangsúlyozta, hogy ő elfogadta ezeket a hibákat, de néha úgy érzi, mégis zavarja egyik-másik.

Most teljes komolysággal kérdezem. Ezek valódi problémák??? És aki kapásból rávágná, hogy természetesen nem, gondolja előbb végig, hogy nem voltak-e hasonló nagyságrendű kifogásai valaha volt bármelyik partnerével szemben.

Mert én végiggondoltam. És voltak. Egyik sem válóok, de zavaróak. Akkor ezek után hogyan reménykedjünk abban, hogy nekünk nincsenek ilyen "kínos" hibáink, melyet magunk nem veszünk észre, vagy észreveszünk de nem akarjuk tudni, mások viszont látják, és zavarja őket?



2011. október 26., szerda

Késők

Utálok késni és utálom a folyton elkéső embereket is. Persze ez baromi idegesítő, sokkal könnyebb lenne az életem, ha a lazaságra neveltek voltak, és nem arra, hogy mindig mindenhol inkább legyünk ott fél órával előbb, csak nehogy lekéssünk valamit, vagy megvárassunk másokat.

Életem első 18 évében nem is volt sok problémám ezzel, minden ismerősöm egy adott rajtszámú helyi buszjárathoz volt kötve, melynek pontos indulási időpontját és menetidejét a menetrend tartalmazta. Így mindig megbeszélt időben sikerült találkoznom mindenkivel, egyedül a busz kimaradása okozhatott fennakadást. Buszt lekésni lehetetlen volt, amikor 5-10 km-es távolság és a busz 40 percenkénti indulása választ el a társaságtól és a bulitól, akkor az ember összeszedi magát és eléri azt a nyamvadt egyetlen járművet.

Amikor Pestre kerültem, rögtön szembesültem azzal, hogy itt lehetetlen percre pontosan érkezni, fél órás késéseket is lazán ráfoghatunk a békávéra vagy a rossz időre, itt mindig mindenki mindenhova kapkodva rohan, pörög a város, nincs megállás, ha nem éred el, jön a következő.

És ha a tizediket se éred el, akkor is jön a következő és a rád váró emberek is tudnak ezekről a dolgokról. Igazi sokként ért, amikor rossz irányba szálltam fel a villamosra, életemben első alkalommal késtem mintegy 45 percet, a rám váró barátnő pedig készségesen álldogált a megállóban, amikor végre megérkeztem.

Majd további 3 éven át sikerült mindenhonnan nem elkésnem, eltekintve konkrétan 2 esettől, amikor a 9-es busz szerda reggel dugóba került és én az első megállónál leszálltam, inkább futva folytattam utamat és 15 perces késést produkáltam nem kis megelégedésemre.

Ugyanis egy idő után borzasztóan idegesített, hogy mindenki tud késni, csak én nem, hiába próbálkozom lelkesen. Bármikor, amikor 100% biztosan tudtam, hogy az illető, akivel találkozom, körülbelül 25 percen át fog váratni, megszólalt a fejemben egy hang, hogy de mi van, ha pont most nem, és mi van, ha nem vár meg, és nem tehetem ezt senkivel, hogy ilyen szinten szarok az ő idejére, ezáltal gyakorlatilag semmibe veszem őt. Majd odaértem 10 perccel korábban a megbeszélt helyre, vártam 35 percet, az illető bocsánatot kért, én megbocsátottam, ennyi. De azért mindig hülyén éreztem magam, hogy ilyen könnyen megbocsátok, haragudtam magamra, hogy nem vagyok keményebb és nem haragszom jobban, nem cseszem le az illetőt, hogy velem ne szórakozzon.

Mindig úgy gondoltam, hogy ha én képes vagyok időre odaérni, akkor más mért nem képes. Azóta "fejlődtem", produkáltam én is jelentős késéseket, de csupa olyan emberrel szemben, aki engem is rendszeresen megváratott, sőt ha én késtem fél órát, ő késett háromnegyedet. Megtanultam milyen a "soha nem leszek kész" érzés, amikor fél csizmában, kabátban, sapkával a fejemen jut eszembe, hogy még fésülködni visszaszaladok, meg a táskámért, meg a másik csizmáért, meg a kulcsom hol a francban van. Szeretem ezt az érzést, mert lazának és fontosnak érzem magam tőle, míg ha állok a hidegben fél órát valakire várva, attól fölöslegesnek és szorongónak érzem magam.

De azért lehet, hogy jobb lenne, ha megtanulna mindenki időben odaérni, hogy a másiknak ne kelljen átélnie ezeket a dolgokat. Vagy legalább ne mindig.

2011. október 19., szerda

Az igazi Bridget

Le kellene már kattannom a Bridget Jonesról, nem bibliaként olvasni és ezt venni útmutatásnak saját életem alapjául, de.

Most, hogy újra megnéztem a filmeket, megint rá kellett jönnöm, mennyire tökéletesen elcseszték, nyálhálivúdi romantikus maszlagot készítve belőle, mely által abszolút elsikkad az egész lényege.


Már az is szánalmas, ahogy a Rebecca-sztorit totál kiforgatták, kedves leszbit csináltak az undok medúza csajból, aki minden nő rémálma: nincs idegesítőbb a látszólag bűbájos, minden férfiút hanyattejtő nőknél, akikről csak mi tudjuk, mennyire gonoszak aljasak megjátszósak valójában.

De a legrosszabb mégis az, hogy Bridget totálisan méltóságát vesztett félhülye, aki az Ain't no mountain high enough-ra rohan Mark Darcyhoz, hogy lehetőleg hatszáz ember előtt szerelmet valljon neki. Ez nem romantikus, ez megalázó, mert ez nem a nők dolga. Akkor se, ha a nő volt a hülye, ő értett félre mindent, akkor se, ha Mark Darcy büszke, méltóságos, szótlan, aki sosem fejezi ki az érzelmeit, pedig vannak neki.
Elizabeth sem esik össze Mr. Darcy lábai előtt újabb esélyért könyörögve, pedig ő volt az, aki az első próbálkozásnál legorombította Darcyt és elküldte a jófenébe. De akkor is Darcy jön rá, hogy nem ez volt a helyes módja a lánykérésnek, átesik a szükséges jellembeli változásokon, újra Elizabeth elé áll, Lizzy pedig kegyesen és méltóságosan igent mond.

Nem félreérteni, nem azzal van a baj, ha nem minden lány megközelíthetetlen jégkirálynő, akinek a kegyeiért a férfinak tűzön vízen sárkányokon át küzdenie kell, míg el nem hull felettébb tragikus módon. Vagy hogy egy lány nem mutathatja ki az érzelmeit meg ilyesmi.
Totál nem erről van szó, hanem arról, hogy ebben nyomorult modern világban amúgyis totál felborultak a szerepek, a férfiak nyámnyilák és nem mernek kezdeményezni, a nők pedig azt hiszik, hogy na a fiú nem, majd támadnak ők, csakhogy a fiúk ezt továbbra sem veszik jó néven minden látszat ellenére.

Lehet, hogy nagyon elavult vagyok, de azt gondolom, minden szerepcsere és karrierista világ ellenére a férfi alapigénye, hogy ő legyen az üldöző, és ne őt üldözze a nő. A filmeknek pedig nem kellene ilyesmit sugallni, hogy állj ki a többszázas tömeg elé, és égesd be magad a szeretett férfi és amúgy mindenki más előtt. A könybeli igazi Bridget összes aggódása, fölösleges fantáziálása és hirtelen rátörő érzelmei ellenére sem tett volna soha ilyet, magában aggódott és titokban hívogatta a 1471-et.

Persze a fölösleges magunkban aggódás tönkreteszi a legjobb kapcsolatot is, de tegye fel a kezét, akinek nem volt olyan fiúja, aki miatt egész nap a telefonját szuggerálta, esetleg mikor már hülyére izgulta magát, mégis telefonált, majd idővel rájött, hogy ez egész kapcsolat szart sem ért, mert a srác egy elköteleződni képtelen, obligofóbiás (ha van egyáltalán ilyen szó) éretlen figura, akire kár időt pazarolni.

Hiába sugallják a filmek, hogy ha a srác 3 napig nem hív fel, akkor vsz otthon ül és belefullad a munkába, de csak rólad álmodozik, épp afgán menekülteket ment meg üzbegisztánban, vagy egyéb halaszthatatlan tennivalója akadt, attól még általában ha a srác 3 napig nem hív fel, akkor az van, hogy nem érdekled annyira, hogy felhívjon. És ez az igazi probléma az amerikai álom filmekkel, abba a kellemes hazugságba ringatják a lányokat, hogy áááá dehogy, nem veled van a baj, mindenki mással van a baj, te tökéletes vagy és majd jön a herceg, aki tökéletesnek is lát és a szegény lány arról is elhiszi, hogy lehet még herceg, aki valójában az undok béka.

A filmbeli Mark Darcy sosem szeretett volna bele a filmbeli Bridgetbe, mert Bridget egyszerűen nem adott rá lehetőséget a szerencsétlen viselkedésével. Ellenben a könyvbeli Bridgettel, aki megőrzött méltóságán keresztül is meg tudta mutatni enyhén mulatságos egyéniségét és ezzel elvarázsolni Mark Darcyt.

Néha úgy érzem, túlmagyarázom a dolgokat, a lényeg pedig nem is jön át. Például most.

2011. október 14., péntek

Vámpírok és egyéb belső szörnyek

Annak ellenére, hogy nem is dolgozom, annyi időm sincs, hogy blogot írjak, vagy mondjuk végre összepakoljak a szobámban. Demostaztán.

Tegnap az SF portal meetupon a vámpírirodalomról meg a tinilányok vámpírokért való rajongásának miértjeiről volt szó és nagyon sok okos gondolat hangzott el.
Az első előadó szerint azért vonzódunk a vámpírokhoz, mert erősek és szépek és halhatatlanok és gazdagok és ez milyen romantikus már. Vagy valami ilyesmi. Na, ezt én nagyjából hülyeségnek tartom, de amit a második előadó mondott, azt nagyon is igaznak. Vagyis hogy a férfi-női szerepek rendszere felborult, a nők átvették a férfiak szerepének egy részét, de attól még szeretnének a hagyományos női szerepekben is tetszelegni, csak sok lehetőségük nincs rá. Azaz szeretnének védtelenek, gyengék és kiszolgáltatottak lenni, méghozzá úgy, hogy egy erős férfi, adott esetben vámpír áll mellettük és védelmezi őket.

Emellett szerintem a legtöbb ember, vagy legalábbis egy részük alapvetően vonzódik a sötét és misztikus dolgokhoz. Szeretnénk azt hinni, hogy több a világ, mint amit látunk belőle. A "dark és gótikus" dolgok pedig valamiért nagyon romantikusnak tűnnek. A herceges-fehérlovas mesék már túl unalmasak a modern kor leányai számára, valami olyat szeretnénk, amiben több bonyodalom van, mint a herceg gonosz mostohája által állított akadályok.

Tinikoromban én is hatalmas vámpírrajongó voltam (és nem merném állítani, hogy most nem vagyok az...), majd megőrültem azért, hogy valami bármi olyasmi történjen velem, ami paranormális és földön túli dolog. Persze nem történt semmi a különös "ufójelenségeken kívül", amikor megmagyarázhatatlan módon tűntek el dolgaim véglegesen:P.

Tegnap rájöttem, hogy bármennyire is népszerűek a Twilight könyvek és filmek, bármennyi "átlagtini" is rajong a vámpírokért, a vámpírok mégsem lesznek sose a mainstream kultúra részei, és engem leginkább ez vonz bennük. Régóta próbálok úgy csinálni, mintha teljesen "normális" lennék, de nem tudom letagadni magam előtt, hogy muszáj valami szubkultúrához tartoznom, mert nem akarok beállni a hagyományos sorba. Ezt jelentette nekem eleinte a rock, metal majd az indie zene, a színjátszás, a gitározás, a szerepjáték klub meg persze a vámpírok. Nem akarok ezekhez a körökhöz tartozni, és mégis odahúz minden, előbb utóbb mindig valami ilyesminél kötök ki. Sokat gondolkodtam, hogy miért van ez, de pontosan nem tudnám megmondani. Gondolkozom még, hátha egyszer rájövök.

2011. október 9., vasárnap

Problémás és titokzatos lányok

Régen úgy hívták "bonyolult" és "mély", mára sajnos szimplán "problémás" -sá degradálódtunk. Azért többesszámban, mert szerintem elég sokan vagyunk mi, problémás lányok.

Bohó tinédzserként ezt abszolút pozitívumként fogtam fel, engem is csak problémás fiúk érdekeltek. Úgynevezett "tragikus" fiúk, akiknek lehetőleg akkora lelki defektjük volt, amelyet csak hasonlóan óriási egóval tudtak kompenzálni. Persze én nem voltam elég "mély" nekik, a még defektesebb lányok érdekelték őket, akik viszont a még sokkal defektesebb fiúkhoz vonzódtak és így tovább, a lényeg, hogy csak azok voltak "boldogok", akik nem fogták fel a kamaszkor dekadenciáját és amellett, hogy diszkózenét hallgattak és bulinként hat pasival/csajjal jöttek össze, harmonikus párkapcsolatban voltak képesek élni egész nap rágón kérődző szerelmükkel. Mi irtózatosan lesajnáltuk őket és egész nap szomorkodtunk és metálzenét hallgattunk (emellett nyerítve röhögtünk mindenen és igazából kurvára boldogok voltunk, csak nem fogtuk fel).

A mélység és a lelki defekt vajon egyenlő-e a titokzatossággal? Talán igen, talán nem. Talán tényleg többfajta titokzatosság van, és én inkább arra vágyom, ami a látszatra épít, ami habosfodros ruhákkal tömött szekrényekből és masnikupacból és rózsaszín pipereholmikból áll. Mert ezt a fajtát sajnos nem sikerült elsajátítanom, szétszórom a ruháimat a földön és rendetlen vagyok, az 5 fajta alapsmink, amiből kábé kettőt használok napi rendszerességgel, kiborulva hever az ablakpárkányon. De azért sose ismerhet meg senki igazán, mint ahogy egyetlen emberi lényt se, mert mindannyian annyira bonyolultak és kiismerhetetlenek vagyunk. Nem tudom akarok-e, vagyok-e, egyáltalán jó-e bonyolultabbnak lenni az átlagnál.

A "felszínes", tudatlan boldogságról mindig a volt töritanárom malackás hasonlata jut eszembe, amelyben ezt fajta boldogságot a disznók sárban fetrengésével vetette össze, a disznó is boldog a sárban, mert nem éri fel ésszel, hogy lehetne "mélyebben" is boldog. De lehet, hogy ez az egész egy faszság, és csak én vagyok képtelen a boldogságra. Szerintem amúgy nem, önként választom a problémásságot, a grafológus is megmondta, sose leszek egy harmonikus, stabil ember, csak úgy tudok működni, ha kellően zaklatott életvitelemben megélem a magasságokat és a mélységeket is. Nem is akarok stagnálni.

2011. október 6., csütörtök

Libikóka

Őszintének lenni a legnehezebb, pedig a legjobb az lenne, ha mindig, minden helyzetben lehetnénk őszinték. Nade mennyire? Menjek oda az utcán a lányhoz és mondjam meg neki, hogy te neharagudj, de iszonyú ronda rajtad ez a szoknya, tudod-e? Mert lehet, hogy ő is tudja, és szar napja van, és nem tud mást felvenni, vagy ez esett rá a szekrényből. Nem lehet az embereket csak úgy szembesíteni a hibáikkal hirtelenfelindulásból, mert sehova sem vezet.

Ezen a téren a legnehezebb megtalálni az egyensúlyt, mert a kegyes hazugság néha árt, néha használ, és nagyon nem kiszámítható a hatása soha.

A jó kapcsolat az őszinteségen alapul ugye, szokták mondani, de ha ezt valaki szó szerint érti, az le is húzhatja a rolót, mert soha nem lesz egyetlen normális kapcsolata sem. Honnan tudjuk, hogy hol a határ, milyen szintig kell őszintének lenni, mikor kell kitárulkozni, mikor inkább jobb fényben mutatni magunkat, mikor taktikázni, mikor kimutatni minden érzelmet? Nem zúdíthatunk mindent a másik nyakába, mert összeroppan a súly alatt. De honnan tanuljuk meg, hogyan kell adagolni? Mert ez kurvanehéz ám.

Elég nagy koppanás, mikor rájövünk, hogy a kapcsolatok nem úgy működnek, mint a tündérmesékben, ahol a királyfi jön fehér lovon a királylányért és boldogok együtt míg meg nem halnak. Ott kezdődik az átverés, hogy fehér ló nincs is, vagyis, ami fehér, azt szürkének kell nevezni, de ez a legkisebb gond. A nagyobbik az, ha rövidesen kiderül, hogy a királylány semmit nem csinált egész életében, csak várta a herceget, nem épített ki baráti hálózatot és különösebb hobbija sincs a tükörelőtt szépítkezésen kívül, a herceg viszont állandóan a haverokkal lóg a négyszögletes kerekerdő kocsmáiban. Vagy hasonló.

De valami komplikáció mindig van. Azt mondják a naivak, hogy mikor találkozol az igazival, minden magától értetődő és egyszerű és nem kell taktikázni és agyalni, csak megy minden magától. De az okosok tudják, hogy csak az eleje ilyen egyszerű, ha hosszútávon szeretnénk megtartani a királyfit vagy a királylányt, azért keményen meg kell dolgozni. Egy idő után minden kapcsolat ellaposodik, kivéve, ha teszünk érte, hogy ne így történjen.

Nagyon szép és egyszerű lenne, ha minden "igazi" kapcsolatban mindkét fél pont ugyanannyira rajongana egymásért és pont ugyanolyanok lennének a szociális igényeik és mindig ugyanakkor is érnének rá, de a valóságban ez nem így van. Az egyik fél mindig legalább egy kicsivel jobban akarja, jobban ragaszkodik, jobban szeret, ezzel nem lehet mit csinálni, így van jól. Az egészséges az, ha ez a lelkesebb szerep ide-oda vándorol a felek között, kialakul egy természetes egyensúly. De nem lehet minden tökéletes és ha mindig az egyik rajong jobban, azzal is lehet együtt élni, csak nehéz.

Ha nagyon függsz valakitől, előbb utóbb lepattinantanak, ez a fájdalmas igazság. De hogy nem lehet függni, ha a másik mindig csak visszafele lépeget? Egy érett, felnőtt kapcsolatban talán meg lehet beszélni ezeket a dolgokat, és ki lehet alakítani egy olyan rendszert, hogy ha egyet lépek hátra, a másik egyet lép előre, majd ő egyet hátra, én egyet előre. Ehhez mindössze annyi kell, hogy sose lépjek kettőt hátra és a másik se lépjen kettőt előre és fordítva. Nagyon nehéz betartani, de talán a megfelelő emberrel sikerülhet.



2011. október 3., hétfő

Aki táncol, az NEM TE VAGY, TE maga a tánc vagy

Múlt héten elhatároztam, hogy minden edzésre elmegyek innentől kezdve (hétfő-kedd-csütörtök). A hétfő sikerült, de kedden a villamosmegállóban vettem észre, hogy nem hoztam cipőt. Lett volna még idő hazarohanni és hozni, vagy táncolhattam volna zokniban is, biztos van ember rajtam kívül, akivel előfordult már hasonló. Ehelyett visszamentem a Corvinba és bőgtem fél órát, mert tudtam, hogy ezeket direkt csinálom, nem véletlenül hagyom otthon a cipőmet, nem véletlenül betegedek le, nem véletlenül szervezek úgy minden mást, hogy még véletlenül se tudjak elmenni.

Azt hiszem körülbelül 4 éves korom óta járok "táncolni" kisebb megszakításokkal, eleinte művészi tornára, majd jazzbalettre, később jazztáncra, klasszikus balettra, akrobatikára, showtáncra, hip-hopra és még kitudja mire. Ha valaki összeszámolja, hogy összesen hány évet táncoltam, biztosan meglepődik, hogy ehhez képest milyen szinten vagyok. Merthogy seholse. Jó, a baletton kívül azért nagyjából minden stílusról van elképzelésem és viszonylag könnyen elsajátítok egy koreográfiát. De sose voltam elég jó. Mindig egy hajszállal voltam rosszabb a többieknél, egy hajszállal alacsonyabbra emeltem a lábamat, egy hajszállal kevesebb erővel csináltam. Ez a hajszálnyi távolság mostanra kötélvastagságúvá nőtt, és már nem tudom behozni a lemaradást. Az a baj velem, hogy sose láttak rajtam akkora lelkesedést tánc közben, mint a többieken, hiába éreztem belül, hogy én ezt imádom csinálni, mindenki azt látta, hogy muszájból csinálom, és olyan vagyok, mint a puding.

Pedig a világon a legjobb dolog a tánc. Nem az a része, amikor századszor kell elismételni a 3 perces koreográfiát, vagy ezerszer kigyakorolni egy-egy mozdulatot, hanem amikor egy percre vagy egy pillanatra megfeledkezek arról, hogy mások is vannak körülöttem, egy percre nincs semmi, csak a tánc, és én se vagyok már, nem én táncolok, a tánc táncol engem. Ugyanez az érzés színpadon úgy hatszázszoros erővel tör rám. Ezért megéri csinálni.

Megérte legalábbis. Éveken át lemondani a szombatokról, a délutánokról, az estékről, a bulikról, társasági eseményekről, mindenről. Egy csapat tagja voltam, és a csapatot nem lehetett cserbenhagyni, bár a csapat minden tagja szart a fejemre magasról. Mindig a hierarchia legalján voltam, de a legnyomibbakkal meg én nem akartam barátkozni. Ezért táncon sose voltak barátaim, vagy csak elvétve. Anyukám minden edzésre elvitt, vagy értem jött, nem volt kérdés, hogy megyek-e, menni kellett. Pedig anya sose erőltette, vagy amennyire erőltette, azért hálás vagyok neki. A többi szülő gusztustalan módon nyomatta a saját gyerekét, pénzt, időt és főleg becsületet nem kímélve hajtották előre a tehetségesnek nyilvánított szerencsétlen csemetét, aki hétvégente elsírta magát, hogy "anya mikor mehetek egyszer játszani?". Anya bár elfogult volt, látta, hogy nem leszek se világsztár se magyar bajnok egyéniben, de fontosnak tartotta a sportot és a művészetet, szerencsére nem mindenáron, nem az én testi és lelki egészségem árán. Talán ezért voltam mindig egy hajszállal a többiek mögött, talán nem voltam elég tehetséges, nem tudom.

Most viszont nincs se csapat, se anya, aki elvigyen edzésre. Nincs se fellépés, se verseny, mert ennyit már nem ér meg. A sokadik tánciskolával próbálkozom, de néhány alkalom után mindegyiket megutálom, bármennyire is fantasztikus a tánc. Mindig elhatározom, hogy nem foglalkozom a többiekkel, csak magammal és a tánccal foglalkozom, ne figyelek kifelé. De nem megy.

Aznap, amikor edzés van, már gyomorgörccsel kelek fel, és egész nap ott jár a fejemben a gondolat, hogy mindjárt menni kell, jöjjön valami közbe, mert nem akarok. Közben bíztatom magam, hogy deee, jóó lesz és mindenfélék. Amikor el kell indulni, és tegyük fel, hogy rávettem magam az indulásra, útközben úgy százszor képzelem el, hogy visszafordulok és mennyi jó dolgot csinálhatok helyette. Már félve megyek be, és reménykedek benne, hogy az öltözőig senkinek se kell köszönni. Aztán belépek az öltözőbe, és veszek egy nagy levegőt és igyekszem nagyon hangosan köszönni, mert annál iszonyatosabb nincs, mint mikor közepesen hangosan köszönök és senki nem köszön vissza. Tehát jó esetben visszaköszönnek. Odasompolygok egy üres padhoz (imádkozom előtte, hogy legyen) és marha gyorsan átöltözöm. Utána úgy öt percet kóválygok a lépcsőn és próbálok úgy tenni, mintha mindig mennék valahova, nehogy azt higgyék, hogy nincs semmi dolgom és szánalmas vagyok. Eközben a többiek mind egymással beszélgetnek. Rajtam kívül MINDENKI beszélget valakivel. Az újak is, mert ők már megtalálták egymást, csak én vagyok képtelen odamenni hozzájuk hogy beszélgetést kezdeményezzek. Utána nincs mese, be kell menni a terembe. Próbálom kitalálni, hogy hol tudok úgy leülni, hogy ne körém, rám, mellém, belém üljenek a menőek, akik annyira nem vesznek észre, hogy még útban se vagyok nekik. Engem viszont frusztrál, ha rámülnek és átbeszélnek a fejem fölött. Amikor végre elkezdődik az edzés, beállok a második sorba, majd folyamatosan csúszok hátrébb, mert mindenki érzi, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem, és fokozatosan elfoglalják a helyemet.
Ezek után már kurvára mindegy, hogy milyen és hogy megy a tánc.

Minden edzés előtt és után felteszem magamnak a kérdést, hogy megéri? És a válasz mindig az, hogy igen, mert tánc nélkül nem tudok élni. Nem úgy, mint a csoki nélkül, hogy tudok, de nem érdemes, egyszerűen nem tudok. Csak tudnám, akkor mi a megoldás.

2011. szeptember 29., csütörtök

A negatív az új pozitív

Nem tartom magam egy pesszimista, depressziós embernek, sőt. De nem vagyok a napsütötte réteken arcomon éteri mosollyal ugrándozó típus sem, ha e közül a két véglet közül kellene választanom, akkor jöjjön inkább a mélydepresszió.

Mostanában nagyon divatos kizárólag pozitívan gondolkodni, mindent láss rózsaszínben, vesd el a rosszat.

Azt megfigyeltem, hogy ha pozitívan állok mondjuk egy vizsgához ("akkor is átmegyek, ha a tanárt kell megvernem") sokkal nagyobb eséllyel sikerül. Bár statisztikákat nem alapoznék erre, ugyanis az ELTÉ-n asszem enélkül is sikerül.

Viszont ha valamivel kapcsolatban negatív megérzésem van, akkor hiába mondogatom hogy jóleszez és hitetem el magammal, hogy menni fog, semmit nem változtat az eredményen. Ez számomra megint azt bizonyítja, hogy nem tudom befolyásolni -legalábbis ilyen módon nem- az események folyását és nem csak tőlem függ minden, hanem -sajnos vagy szerencsére- a sorstól is.

Persze most mondhatnák a nagy "The Secret" hívők, hogy biztos nem hittem benne eléggé és nem képzeltem el, pedig dehogynem. És mégsem sikerült, nem egyszer, százszor. Mégis hiszek abban, hogy az igazán fontos dolgok összejönnek, amik nem jönnek össze, azok mégsem voltak igazán igaziak.

Tehát bár alapvetően támogatom a pozitív gondolkodást, utálom, ha valaki:
- erőltetetten próbálja mindenben a jót és csak a jót látni. el kell fogadni, hogy vannak rossz dolgok, ezeket is meg kell élni
- a rétenugrálós hangulatával menőzik amikor én már aznap 3 féle forró folyadékot borítottam magamra, nekimentem a létező összes térelemnek a lakásban, nem látok ki a náthából, egy darab szerencsétlen szarnak érzem magam, ésatöbbi
- beszólogat a "negatív" embereknek. mindenkinek lehet szar napja, sőt ahhoz is mindenkinek joga van, hogy a szarkedvét megossza másokkal. és a barátok ilyenkor megértőek
- nem érti a humort és az iróniát. egyenesen undorodom attól, ha valaki csak nyáltól és vattacukortól ragacsos, minden humort nélkülöző megnyilvánulásokat képes produkálni. ez pont olyan, mint a "kedvesemmel" album a facebookon - senkit nem érdekel.

Na, mára kiőrjöngtem magam, abba is fejezem.





2011. szeptember 28., szerda

Véletlen?

Nem hiszek a véletlenekben. Úgy értem, szerintem nincsenek véletlenek. Azért van még mit tökéletesíteni az elméleten, mert ebből az következik, hogy akkor minden valamiért történik, oka, értelme van. Eddig rendben is lenne. De ha semmi sem történik véletlenül, és minden döntés és történés és cselekedet egy naagy végső cél fele fut...akkor. Akkor minden eleve el van rendelve. Igazán nem akarok semmilyen vallási vagy hitbeli kérdésbe nagyon belemenni, különben is nagyon tájékozatlan és kialakulatlan vagyok ezen a téren, de ha a véletlenekről beszélünk, mindig ide lyukadunk ki.

Szóval ezzel az eleve elrendeléssel már komolyabb problémáim vannak, ugye akkor nincs szabad akarat tulajdonképpen. Ebben nem hiszek. Igenis van szabad akarat. Csak az a kérdés, hogy milyen formában. Ezt a két dolgot, a "nincsenek véletlenek - de van szabad akarat" kellene összehozni, évek óta dolgozom rajta, de nem megy. A fejemben valahogy elrendeződnek ezek a dolgok, szóval nem agyalok egész nap azon, hogy úristen hogy is van ez akkor és mi van és mi lesz, de jó lenne érthetően megfogalmazni. Valahogy úgy képzelem, hogy mindenkinek van egy nagyjából kijelölt útja, amin járnia kell, de arról le is térhet, de ha letér, és elcseszi, az akkor is úgy van jól, úgy kellett lennie. Ez viszont valami totálisan értelmetlenül hangzik. Jó, hagyjuk.

Sokszor végiggondoltam egy-egy találkozást, vagy eseményt, hogy hogyan történhetett volna másképp. Egyszer, amikor tizedikben mentem edzésre, és valami belső megérzés miatt másik útvonalat választottam.... ha akkor nem futok össze a nemtomkivel, aki elhív egy koncertre, ahol megismerkedek valakivel, aki elhív máshova, ahol megismerkedek azzal, akivel régóta szerettem volna...vagy ha nem írom meg azt az emilt, aminek a beláthatatlan következményei miatt végül nem zalaegerszegre mentem szilveszterezni, hanem pestre....ha nem határozom el, hogy az első szembejövő fiúval...ha nem megyek el a spirós beszélgetésre és utána nem hagyom magam rábeszélni a sörözésre....ésígytovább. Körülbelül minden másodpercben, minden icipici döntésben ott van még ezer másik lehetőség, ezer másik ígyislehetettvolna. De nem úgy lett.

Vajon, ha aznap mégis a szokott útvonalon megyek edzésre, akkor is ugyanezek az emberek lennének most körülöttem? Végül minden ugyanúgy vagy hasonlóan alakult volna, vagy egy teljesen más életet élnék most? Nem lehet tudni. Ijesztő belegondolni ezeknek az apró döntéseknek a súlyába. Igazából csak úgy lehet elviselni, ha hiszek abban, hogy minden azért történt így, és minden kérdésben azért döntöttem így mert így volt jó, így kellett lennie, és ez az én utam.

Szerintem nincsenek véletlen találkozások se. Ha annak tűnnek is, valami értelmük kell hogy legyen.

2011. szeptember 27., kedd

Kilátástalan

A gyengébb idegzetűek már most abbahagyhatják az olvasást, ugyanis nettóhiszti 2. következik.

A szobám ablakából a Baross utcára látok ki, szemben egy szépronda pirosas épület, de nagyjából ezt is eltakarja a függöny, mert nem akarom, hogy belássanak.

Régen a Citadellára nézett az ablakom, mondjuk ha kevésbé a távolba emeltem a tekintetem, akkor a nyócker lepusztult bérházainak gusztustalan belső udvarait láttam, de kit érdekelt, mikor a távolban magasodott a hatalmas sörnyitó. Minden este kinyitottam az ablakot szellőztetés céljából és percekig bámultam a Citadellát, telente élveztem, ahogy a hideg az arcomba csap, miközben a lábamat melegíti a radiátor, aminek nekidőlök. Megfigyeltem, hogy általában nullaóra ötperckor kapcsolják le a szobor világítását (nyáron sokszor jóval később).

Életem legszarabb hasonlata, de akkor még voltak kilátások az életemben. Rengetegszer csücsültem az önsajnálat mély, sötét, ragacsos gödrében, sokszor éreztem, hogy semmi értelme az egyetemnek, semmi értelmem sincs nekem se, mert egy darab szar vagyok. De ezekben a dolgokban sose hittem igazán. Pillanatnyi elkeseredésemben olyan dolgokat képzeltem, melyekről tudtam, hogy nem igazak, és csak a rosszkedv mondatja velem.
Nem hittem el, hogy nincs csoda, és nem hittem el azt sem, hogy lehetséges a nincs sehogy.

Most meg ülök a kilátástalan szobámban naphosszat, nézem, mint a levágott szőrű pulikutyák a függönyön keresztül a pirosasronda házat, és nem gondolok semmire.
Próbálom elhinni, hogy van csoda, és majd lesz valami, az nem lehet, hogy soha ne legyen munkám és valódi életem, de már nem olyan mint, régen, hogy majd...most kellene, most kell valaminek történnie, mert ez így nem jó ez.

Hiszen mindenkinek van munkája és élete. Hogyan találtad? Ja, egy ismerősöm ajánlott be. Hát, még az egyetem alatt mondta egy tanárom, hogy van ilyen lehetőség és. Csak azért vettek fel, mert tudok spanyolul. Tök véletlenül jött össze. Pont megüresedett egy hely, mikor írtam nekik.

Nem tudok spanyolul. Ha már itt tartunk, angolul se nagyon, sőt egyéb más idegennyelven se. Néha úgy érzem, magyarul se.
Nem vagyok se mérnők, se fejlesztő, se programozó, se webgrafikus, se nyomdász, se semmi.
Nincs jogsim, ebből kifolyólag autóm se, nincs 1-2-3 éves gyakorlatom semmiben, nem vagyok üzleties megjelenésű és munkamániás önmagát motiváló proaktív személyiség.

Nem értek semmihez. Öt évig tanultam az egyetemen...mit is? Leginkább gondolkodni. De arra sajnos sehol nincs szükség. Szeretek kitalálni dolgokat, meg leírni őket, szeretem a képeket és a színeket és az állatokat és az embereket és a színházat és a könyveket és a filmeket és a táncot és szeretek beszélgetni emberekkel és megszervezni mindenfélét és szaladgálni különböző helyekre és azt hiszem képes lennék megtanulni gyakorlatilag bármit a szinkronúszáson kívül akár két hét alatt ha kell (azt is csak azért nem, mert mindig belemegy az orromba a víz és már félek) de nem kellek sehova.

Honnan tudják, hogy eredetibb ötletei vannak valakinek attól, hogy megtanult háromféle marketingkönyvből készült összesen százoldalnyi kivonatot? Vagy hogy jobban ért az emberekhez, aki tanult 2 félévnyi pszichológiát, mert a barátnői azt mondták, hogy az most a legnagyobb divat? Legalább próbálnának ki, és úgy mondanák, hogy köszi, nem te kellesz.

Törődjek bele, hogy kiragaszthatom a vécébe a diplomámat és menjek el eladónak a New Yorkerbe? Nem vagyok rá képes. Mindenre van kifogásom, tudom. És aki akar, az dolgozik.
Hát én mindennél jobban akarok. De gondolkozni is akarok, és nem csak azon, hogy hány húst is sütöttem már ki a mekiben, vagy hogy hány másodperc van még hátra a munkaidőből.

Egyszer talán nekem is sikerül, engem is beajánl egy ismerős, vagy pont megüresedik egy hely, vagy holnap reggelre megtanulok spanyolul. Biztos vannak csodák. Egyszer talán velem is történhet szerencsés véletlen. Addig meg nézem a barnáspirosasgusztultalan házat és gondolatban megkérdezem a pulikutyákat: ti hogy bírjátok...?

2011. szeptember 25., vasárnap

Nettóhiszti

Hallgatom a Hurts-t és akarom, hogy fájjon, de már nem tud fájni igazán. Eszembe jut...

összeveszünk valami hülyeségen. nem értem mit mond, de valami nagyon rosszat. érzem, hogy meg akar bántani. elmagyarázom hosszan csak beszélek beszélek. nem válaszol. visszakérdezek és egyre idegesebb vagyok. érzem ahogy nő bennem a feszültség. ki kell adnom. kiabálok. próbálom megértetni magam. nem akarja érteni. értené de nem akarja. a tettetett hülyeségtől még idegesebb leszek. mindenfélét vágok a fejéhez. iszonyúan meg akarom bántani de nem tudom annyira mint ő engem. soha nem tudom annyira. utálom gyűlölöm meg akarom ütni annyira idegesít a szótlansága. bedobom az utolsó lehetőséget. elmegyek itthagylak nemérdekel leszarom utállak nem jövök vissza soha többet. levágtatok a lépcsőn csapkodok egy csomó ideig szarakodok a cuccaimmal. várom hogy azt mondja ne menj. csak ennyit nem is kellene több. összepakolom a táskámat nem is tudom miket rakok bele csupa hülyeséget. csapkodok hosszasan hátha. csak fekszik és nem szól. egy kurva szót nem szól el nem tudom képzelni min gondolkozik. elkezdek zokogni és veszem a kabátom a cipőm csapkodok és megyek ki az ajtón. elmegyek mondom szia és bebaszom az ajtót ahogy csak tudom. lerogyok a folyosó kövére és csak bámulok magam elé. várom hogy utánam jöjjön de nem jön. leszarja. nem is érdeklem nem szeret. hideg van és pulcsit se vettem a kabát alá de fél órát várok a körfolyosón. belül őrjöngök a tehetetlenségtől. megfulladok nem tudok mit tenni görcsben van a gyomrom és az öklömet harapom kínomban. visszamegyek a lakásba bebaszom az ajtót ahogy kell. békésen alszik. úgy érzem én vagyok a legnyomorultabb a világon.

kibékülünk és én vagyok a legboldogabb a világon. fel sem fogja mit tesz. minden kezdődik elölről. hazudok magamnak hazudok mindenkinek. jó ez így. csak épp beleőrülök.

már nem fáj. nem tudsz többet bántani. soha többet nem bánthat senki.

Rosszindulat

Amikor dühös vagyok, nagyon sok rosszindulat van bennem. Időnként féltékenység, irigység, néha bosszúvágy. Ezek általános emberi érzések, mindenki felfedezheti magában, aki magának nem hazudik.
Ennek ellenére sokszor találkozom olyan dolgokkal, amelyek felett egyszerűen nem tudok napirendre térni. Olyan mértékű rosszindulattal, vagy a másik semmibevételével, amin meglepődök és elgondolkozom.
Nem szerethet mindenki mindenkit, unalmas is lenne. Nem nyilváníthatjuk ki a negatív érzéseinket se mindig, mert közösségben akarunk élni, be akarunk illeszkedni, nem akarunk antiszociális állatokká válni. Néha nehéz, mert sok olyan embert kell elviselni, akit nem kedvelünk igazán.

De az álszentséget mindig is gyűlöltem. El kell viselni a másikat, persze, de ha valakit nem szeretünk, nem kell eljátszani, hogy barátok vagyunk, mert az gusztustalan szerintem. És átbaszni azt, akit barátnak mondunk az én szememben olyan disznóságnak számít, ami miatt nem tudnék tükörbe nézni. Remélem, hogy alapvetően képtelen lennék olyat tenni a barátimmal, amiről tudom, hogy fáj nekik. Sajnos eléggé meg tudok bántani másokat véletlenül is.

Nagyon sok rosszindulat és rosszmájúság és irigység van bennem, de annyira szeretném remélni, hogy legalább egy picivel jobb vagyok, és nem hazudnám a barátomnak azt, akit kijátszok, kihasználok, átverek, semmibeveszek. Legalább a barátaimmal igyekszem lojális lenni.

De ki tudja. Valószínűleg senki se jobb semmivel. Csak ez olyan szomorú.