2011. október 29., szombat

Nem vagyunk elég jók?

23 éves vagyok, 168 centi magas, ha kihúzom magam, ősszel 58, tavasszal 53 kiló. (Bevallottam, huhhh!).
Egy általam nem túl sokra tartott ismerősöm szerint még két jó évem van, mert a lányok 25 éves korukra hirtelen rondák, öregek és ráncosak lesznek, a fiúknak - legalábbis neki- pedig nem kellenek az ilyenek. Ezt oltári nagy baromságnak tartom azzal együtt, hogy rettegek az öregedéstől, és szerettem volna örökre 16 éves maradni, de hát ki nem?
Ezt a problémát tehát elvetettem.

A legnagyobb problémám magammal az, hogy nem tudok azonosulni azzal az 5 kiló plusszal, ami ősszel minden küzdelem ellenére is minden évben felkúszik rám. Igazából a tavaszi kinézetemmel is totálisan elégedetlen vagyok, de ezen valahogy túlteszem magam, idővel pedig az őszin is, például most már egészen jól viselem magam, még rövid szoknyát is fel merek venni.

Viszont a lelkem mélyén még reméltem, hogy azért van nálam rosszabb, a fiúk nem feltétlenül azt veszik észre, hogy görbe a lábam, hogy oldalszalonnám van, furcsa alakú az orrom, seszínű a hajam, táskásak a szemeim, vagy hatalmas a fenekem, hanem egyben látnak, és amennyibe sikerül az önbizalmamat feltuningolni 150%-kal, egy helyes lányt látnak.

Ez az elméletem tegnap teljesen összeomlott, amikor a féltesómmal beszélgettünk a barátnőjével kapcsolatos problémáiról.
Elmondta, hogy bár ő elfogadja így a csajt és nem rágódik a nap 24 órájában a következő szépséghibákon, azért időnként zavarják ezek a dolgok, és nem tudja, hogy nem kellene-e lecserélnie a csajt egy szebbre. (Más okok miatt is lecserélné, szóval nem néztem teljesen hülyének, csak kicsit.)

A hatalmas gondok a következők:

Féltesó szerint egy nőnek legyen 35-től maxxximum 38-is terjedő lábmérete. Ez rendben is van, a barátnő 38-as lábakkal rendelkezik, ám van egy-két 39-es méretű cipője, mely rendhagyó eset felett tesó nem tud napirendre térni.

A lány egyik szemöldöke vagy fél centivel hosszabb tesó szerint, mint a másik, ezt a tényt a lány tagadja, nem látja, nem vesz róla tudomást. No komment.

Nem szépek a fogai. Nem borzasztóak, csak nem teljesen ideáliak. Ezen nincs mit szépíteni.

Bár a lány igazi botsáska, a combja nem elég feszes, bár távol áll attól, hogy narancsbőrös legyen, néha úgy érzi a tesóm, hogy lehetne feszesebb is.

Nincsenek körmei. Mivel szakács, tövig levágja őket, hogy ne zavarja a munkában. Sajnos nem hordhat hosszú körmöket, ez pedig teljesen nőietlen.

További intim részletekbe is beavatott, melyekről nem szeretnék beszámolni, sőt a legjobb lett volna, ha meg sem hallom őket, mert azóta is vagy sírva röhögök....vagy kétségbeesek..

Ezek valódi problémák??? A srác hangsúlyozta, hogy ő elfogadta ezeket a hibákat, de néha úgy érzi, mégis zavarja egyik-másik.

Most teljes komolysággal kérdezem. Ezek valódi problémák??? És aki kapásból rávágná, hogy természetesen nem, gondolja előbb végig, hogy nem voltak-e hasonló nagyságrendű kifogásai valaha volt bármelyik partnerével szemben.

Mert én végiggondoltam. És voltak. Egyik sem válóok, de zavaróak. Akkor ezek után hogyan reménykedjünk abban, hogy nekünk nincsenek ilyen "kínos" hibáink, melyet magunk nem veszünk észre, vagy észreveszünk de nem akarjuk tudni, mások viszont látják, és zavarja őket?



2011. október 26., szerda

Késők

Utálok késni és utálom a folyton elkéső embereket is. Persze ez baromi idegesítő, sokkal könnyebb lenne az életem, ha a lazaságra neveltek voltak, és nem arra, hogy mindig mindenhol inkább legyünk ott fél órával előbb, csak nehogy lekéssünk valamit, vagy megvárassunk másokat.

Életem első 18 évében nem is volt sok problémám ezzel, minden ismerősöm egy adott rajtszámú helyi buszjárathoz volt kötve, melynek pontos indulási időpontját és menetidejét a menetrend tartalmazta. Így mindig megbeszélt időben sikerült találkoznom mindenkivel, egyedül a busz kimaradása okozhatott fennakadást. Buszt lekésni lehetetlen volt, amikor 5-10 km-es távolság és a busz 40 percenkénti indulása választ el a társaságtól és a bulitól, akkor az ember összeszedi magát és eléri azt a nyamvadt egyetlen járművet.

Amikor Pestre kerültem, rögtön szembesültem azzal, hogy itt lehetetlen percre pontosan érkezni, fél órás késéseket is lazán ráfoghatunk a békávéra vagy a rossz időre, itt mindig mindenki mindenhova kapkodva rohan, pörög a város, nincs megállás, ha nem éred el, jön a következő.

És ha a tizediket se éred el, akkor is jön a következő és a rád váró emberek is tudnak ezekről a dolgokról. Igazi sokként ért, amikor rossz irányba szálltam fel a villamosra, életemben első alkalommal késtem mintegy 45 percet, a rám váró barátnő pedig készségesen álldogált a megállóban, amikor végre megérkeztem.

Majd további 3 éven át sikerült mindenhonnan nem elkésnem, eltekintve konkrétan 2 esettől, amikor a 9-es busz szerda reggel dugóba került és én az első megállónál leszálltam, inkább futva folytattam utamat és 15 perces késést produkáltam nem kis megelégedésemre.

Ugyanis egy idő után borzasztóan idegesített, hogy mindenki tud késni, csak én nem, hiába próbálkozom lelkesen. Bármikor, amikor 100% biztosan tudtam, hogy az illető, akivel találkozom, körülbelül 25 percen át fog váratni, megszólalt a fejemben egy hang, hogy de mi van, ha pont most nem, és mi van, ha nem vár meg, és nem tehetem ezt senkivel, hogy ilyen szinten szarok az ő idejére, ezáltal gyakorlatilag semmibe veszem őt. Majd odaértem 10 perccel korábban a megbeszélt helyre, vártam 35 percet, az illető bocsánatot kért, én megbocsátottam, ennyi. De azért mindig hülyén éreztem magam, hogy ilyen könnyen megbocsátok, haragudtam magamra, hogy nem vagyok keményebb és nem haragszom jobban, nem cseszem le az illetőt, hogy velem ne szórakozzon.

Mindig úgy gondoltam, hogy ha én képes vagyok időre odaérni, akkor más mért nem képes. Azóta "fejlődtem", produkáltam én is jelentős késéseket, de csupa olyan emberrel szemben, aki engem is rendszeresen megváratott, sőt ha én késtem fél órát, ő késett háromnegyedet. Megtanultam milyen a "soha nem leszek kész" érzés, amikor fél csizmában, kabátban, sapkával a fejemen jut eszembe, hogy még fésülködni visszaszaladok, meg a táskámért, meg a másik csizmáért, meg a kulcsom hol a francban van. Szeretem ezt az érzést, mert lazának és fontosnak érzem magam tőle, míg ha állok a hidegben fél órát valakire várva, attól fölöslegesnek és szorongónak érzem magam.

De azért lehet, hogy jobb lenne, ha megtanulna mindenki időben odaérni, hogy a másiknak ne kelljen átélnie ezeket a dolgokat. Vagy legalább ne mindig.

2011. október 19., szerda

Az igazi Bridget

Le kellene már kattannom a Bridget Jonesról, nem bibliaként olvasni és ezt venni útmutatásnak saját életem alapjául, de.

Most, hogy újra megnéztem a filmeket, megint rá kellett jönnöm, mennyire tökéletesen elcseszték, nyálhálivúdi romantikus maszlagot készítve belőle, mely által abszolút elsikkad az egész lényege.


Már az is szánalmas, ahogy a Rebecca-sztorit totál kiforgatták, kedves leszbit csináltak az undok medúza csajból, aki minden nő rémálma: nincs idegesítőbb a látszólag bűbájos, minden férfiút hanyattejtő nőknél, akikről csak mi tudjuk, mennyire gonoszak aljasak megjátszósak valójában.

De a legrosszabb mégis az, hogy Bridget totálisan méltóságát vesztett félhülye, aki az Ain't no mountain high enough-ra rohan Mark Darcyhoz, hogy lehetőleg hatszáz ember előtt szerelmet valljon neki. Ez nem romantikus, ez megalázó, mert ez nem a nők dolga. Akkor se, ha a nő volt a hülye, ő értett félre mindent, akkor se, ha Mark Darcy büszke, méltóságos, szótlan, aki sosem fejezi ki az érzelmeit, pedig vannak neki.
Elizabeth sem esik össze Mr. Darcy lábai előtt újabb esélyért könyörögve, pedig ő volt az, aki az első próbálkozásnál legorombította Darcyt és elküldte a jófenébe. De akkor is Darcy jön rá, hogy nem ez volt a helyes módja a lánykérésnek, átesik a szükséges jellembeli változásokon, újra Elizabeth elé áll, Lizzy pedig kegyesen és méltóságosan igent mond.

Nem félreérteni, nem azzal van a baj, ha nem minden lány megközelíthetetlen jégkirálynő, akinek a kegyeiért a férfinak tűzön vízen sárkányokon át küzdenie kell, míg el nem hull felettébb tragikus módon. Vagy hogy egy lány nem mutathatja ki az érzelmeit meg ilyesmi.
Totál nem erről van szó, hanem arról, hogy ebben nyomorult modern világban amúgyis totál felborultak a szerepek, a férfiak nyámnyilák és nem mernek kezdeményezni, a nők pedig azt hiszik, hogy na a fiú nem, majd támadnak ők, csakhogy a fiúk ezt továbbra sem veszik jó néven minden látszat ellenére.

Lehet, hogy nagyon elavult vagyok, de azt gondolom, minden szerepcsere és karrierista világ ellenére a férfi alapigénye, hogy ő legyen az üldöző, és ne őt üldözze a nő. A filmeknek pedig nem kellene ilyesmit sugallni, hogy állj ki a többszázas tömeg elé, és égesd be magad a szeretett férfi és amúgy mindenki más előtt. A könybeli igazi Bridget összes aggódása, fölösleges fantáziálása és hirtelen rátörő érzelmei ellenére sem tett volna soha ilyet, magában aggódott és titokban hívogatta a 1471-et.

Persze a fölösleges magunkban aggódás tönkreteszi a legjobb kapcsolatot is, de tegye fel a kezét, akinek nem volt olyan fiúja, aki miatt egész nap a telefonját szuggerálta, esetleg mikor már hülyére izgulta magát, mégis telefonált, majd idővel rájött, hogy ez egész kapcsolat szart sem ért, mert a srác egy elköteleződni képtelen, obligofóbiás (ha van egyáltalán ilyen szó) éretlen figura, akire kár időt pazarolni.

Hiába sugallják a filmek, hogy ha a srác 3 napig nem hív fel, akkor vsz otthon ül és belefullad a munkába, de csak rólad álmodozik, épp afgán menekülteket ment meg üzbegisztánban, vagy egyéb halaszthatatlan tennivalója akadt, attól még általában ha a srác 3 napig nem hív fel, akkor az van, hogy nem érdekled annyira, hogy felhívjon. És ez az igazi probléma az amerikai álom filmekkel, abba a kellemes hazugságba ringatják a lányokat, hogy áááá dehogy, nem veled van a baj, mindenki mással van a baj, te tökéletes vagy és majd jön a herceg, aki tökéletesnek is lát és a szegény lány arról is elhiszi, hogy lehet még herceg, aki valójában az undok béka.

A filmbeli Mark Darcy sosem szeretett volna bele a filmbeli Bridgetbe, mert Bridget egyszerűen nem adott rá lehetőséget a szerencsétlen viselkedésével. Ellenben a könyvbeli Bridgettel, aki megőrzött méltóságán keresztül is meg tudta mutatni enyhén mulatságos egyéniségét és ezzel elvarázsolni Mark Darcyt.

Néha úgy érzem, túlmagyarázom a dolgokat, a lényeg pedig nem is jön át. Például most.

2011. október 14., péntek

Vámpírok és egyéb belső szörnyek

Annak ellenére, hogy nem is dolgozom, annyi időm sincs, hogy blogot írjak, vagy mondjuk végre összepakoljak a szobámban. Demostaztán.

Tegnap az SF portal meetupon a vámpírirodalomról meg a tinilányok vámpírokért való rajongásának miértjeiről volt szó és nagyon sok okos gondolat hangzott el.
Az első előadó szerint azért vonzódunk a vámpírokhoz, mert erősek és szépek és halhatatlanok és gazdagok és ez milyen romantikus már. Vagy valami ilyesmi. Na, ezt én nagyjából hülyeségnek tartom, de amit a második előadó mondott, azt nagyon is igaznak. Vagyis hogy a férfi-női szerepek rendszere felborult, a nők átvették a férfiak szerepének egy részét, de attól még szeretnének a hagyományos női szerepekben is tetszelegni, csak sok lehetőségük nincs rá. Azaz szeretnének védtelenek, gyengék és kiszolgáltatottak lenni, méghozzá úgy, hogy egy erős férfi, adott esetben vámpír áll mellettük és védelmezi őket.

Emellett szerintem a legtöbb ember, vagy legalábbis egy részük alapvetően vonzódik a sötét és misztikus dolgokhoz. Szeretnénk azt hinni, hogy több a világ, mint amit látunk belőle. A "dark és gótikus" dolgok pedig valamiért nagyon romantikusnak tűnnek. A herceges-fehérlovas mesék már túl unalmasak a modern kor leányai számára, valami olyat szeretnénk, amiben több bonyodalom van, mint a herceg gonosz mostohája által állított akadályok.

Tinikoromban én is hatalmas vámpírrajongó voltam (és nem merném állítani, hogy most nem vagyok az...), majd megőrültem azért, hogy valami bármi olyasmi történjen velem, ami paranormális és földön túli dolog. Persze nem történt semmi a különös "ufójelenségeken kívül", amikor megmagyarázhatatlan módon tűntek el dolgaim véglegesen:P.

Tegnap rájöttem, hogy bármennyire is népszerűek a Twilight könyvek és filmek, bármennyi "átlagtini" is rajong a vámpírokért, a vámpírok mégsem lesznek sose a mainstream kultúra részei, és engem leginkább ez vonz bennük. Régóta próbálok úgy csinálni, mintha teljesen "normális" lennék, de nem tudom letagadni magam előtt, hogy muszáj valami szubkultúrához tartoznom, mert nem akarok beállni a hagyományos sorba. Ezt jelentette nekem eleinte a rock, metal majd az indie zene, a színjátszás, a gitározás, a szerepjáték klub meg persze a vámpírok. Nem akarok ezekhez a körökhöz tartozni, és mégis odahúz minden, előbb utóbb mindig valami ilyesminél kötök ki. Sokat gondolkodtam, hogy miért van ez, de pontosan nem tudnám megmondani. Gondolkozom még, hátha egyszer rájövök.

2011. október 9., vasárnap

Problémás és titokzatos lányok

Régen úgy hívták "bonyolult" és "mély", mára sajnos szimplán "problémás" -sá degradálódtunk. Azért többesszámban, mert szerintem elég sokan vagyunk mi, problémás lányok.

Bohó tinédzserként ezt abszolút pozitívumként fogtam fel, engem is csak problémás fiúk érdekeltek. Úgynevezett "tragikus" fiúk, akiknek lehetőleg akkora lelki defektjük volt, amelyet csak hasonlóan óriási egóval tudtak kompenzálni. Persze én nem voltam elég "mély" nekik, a még defektesebb lányok érdekelték őket, akik viszont a még sokkal defektesebb fiúkhoz vonzódtak és így tovább, a lényeg, hogy csak azok voltak "boldogok", akik nem fogták fel a kamaszkor dekadenciáját és amellett, hogy diszkózenét hallgattak és bulinként hat pasival/csajjal jöttek össze, harmonikus párkapcsolatban voltak képesek élni egész nap rágón kérődző szerelmükkel. Mi irtózatosan lesajnáltuk őket és egész nap szomorkodtunk és metálzenét hallgattunk (emellett nyerítve röhögtünk mindenen és igazából kurvára boldogok voltunk, csak nem fogtuk fel).

A mélység és a lelki defekt vajon egyenlő-e a titokzatossággal? Talán igen, talán nem. Talán tényleg többfajta titokzatosság van, és én inkább arra vágyom, ami a látszatra épít, ami habosfodros ruhákkal tömött szekrényekből és masnikupacból és rózsaszín pipereholmikból áll. Mert ezt a fajtát sajnos nem sikerült elsajátítanom, szétszórom a ruháimat a földön és rendetlen vagyok, az 5 fajta alapsmink, amiből kábé kettőt használok napi rendszerességgel, kiborulva hever az ablakpárkányon. De azért sose ismerhet meg senki igazán, mint ahogy egyetlen emberi lényt se, mert mindannyian annyira bonyolultak és kiismerhetetlenek vagyunk. Nem tudom akarok-e, vagyok-e, egyáltalán jó-e bonyolultabbnak lenni az átlagnál.

A "felszínes", tudatlan boldogságról mindig a volt töritanárom malackás hasonlata jut eszembe, amelyben ezt fajta boldogságot a disznók sárban fetrengésével vetette össze, a disznó is boldog a sárban, mert nem éri fel ésszel, hogy lehetne "mélyebben" is boldog. De lehet, hogy ez az egész egy faszság, és csak én vagyok képtelen a boldogságra. Szerintem amúgy nem, önként választom a problémásságot, a grafológus is megmondta, sose leszek egy harmonikus, stabil ember, csak úgy tudok működni, ha kellően zaklatott életvitelemben megélem a magasságokat és a mélységeket is. Nem is akarok stagnálni.

2011. október 6., csütörtök

Libikóka

Őszintének lenni a legnehezebb, pedig a legjobb az lenne, ha mindig, minden helyzetben lehetnénk őszinték. Nade mennyire? Menjek oda az utcán a lányhoz és mondjam meg neki, hogy te neharagudj, de iszonyú ronda rajtad ez a szoknya, tudod-e? Mert lehet, hogy ő is tudja, és szar napja van, és nem tud mást felvenni, vagy ez esett rá a szekrényből. Nem lehet az embereket csak úgy szembesíteni a hibáikkal hirtelenfelindulásból, mert sehova sem vezet.

Ezen a téren a legnehezebb megtalálni az egyensúlyt, mert a kegyes hazugság néha árt, néha használ, és nagyon nem kiszámítható a hatása soha.

A jó kapcsolat az őszinteségen alapul ugye, szokták mondani, de ha ezt valaki szó szerint érti, az le is húzhatja a rolót, mert soha nem lesz egyetlen normális kapcsolata sem. Honnan tudjuk, hogy hol a határ, milyen szintig kell őszintének lenni, mikor kell kitárulkozni, mikor inkább jobb fényben mutatni magunkat, mikor taktikázni, mikor kimutatni minden érzelmet? Nem zúdíthatunk mindent a másik nyakába, mert összeroppan a súly alatt. De honnan tanuljuk meg, hogyan kell adagolni? Mert ez kurvanehéz ám.

Elég nagy koppanás, mikor rájövünk, hogy a kapcsolatok nem úgy működnek, mint a tündérmesékben, ahol a királyfi jön fehér lovon a királylányért és boldogok együtt míg meg nem halnak. Ott kezdődik az átverés, hogy fehér ló nincs is, vagyis, ami fehér, azt szürkének kell nevezni, de ez a legkisebb gond. A nagyobbik az, ha rövidesen kiderül, hogy a királylány semmit nem csinált egész életében, csak várta a herceget, nem épített ki baráti hálózatot és különösebb hobbija sincs a tükörelőtt szépítkezésen kívül, a herceg viszont állandóan a haverokkal lóg a négyszögletes kerekerdő kocsmáiban. Vagy hasonló.

De valami komplikáció mindig van. Azt mondják a naivak, hogy mikor találkozol az igazival, minden magától értetődő és egyszerű és nem kell taktikázni és agyalni, csak megy minden magától. De az okosok tudják, hogy csak az eleje ilyen egyszerű, ha hosszútávon szeretnénk megtartani a királyfit vagy a királylányt, azért keményen meg kell dolgozni. Egy idő után minden kapcsolat ellaposodik, kivéve, ha teszünk érte, hogy ne így történjen.

Nagyon szép és egyszerű lenne, ha minden "igazi" kapcsolatban mindkét fél pont ugyanannyira rajongana egymásért és pont ugyanolyanok lennének a szociális igényeik és mindig ugyanakkor is érnének rá, de a valóságban ez nem így van. Az egyik fél mindig legalább egy kicsivel jobban akarja, jobban ragaszkodik, jobban szeret, ezzel nem lehet mit csinálni, így van jól. Az egészséges az, ha ez a lelkesebb szerep ide-oda vándorol a felek között, kialakul egy természetes egyensúly. De nem lehet minden tökéletes és ha mindig az egyik rajong jobban, azzal is lehet együtt élni, csak nehéz.

Ha nagyon függsz valakitől, előbb utóbb lepattinantanak, ez a fájdalmas igazság. De hogy nem lehet függni, ha a másik mindig csak visszafele lépeget? Egy érett, felnőtt kapcsolatban talán meg lehet beszélni ezeket a dolgokat, és ki lehet alakítani egy olyan rendszert, hogy ha egyet lépek hátra, a másik egyet lép előre, majd ő egyet hátra, én egyet előre. Ehhez mindössze annyi kell, hogy sose lépjek kettőt hátra és a másik se lépjen kettőt előre és fordítva. Nagyon nehéz betartani, de talán a megfelelő emberrel sikerülhet.



2011. október 3., hétfő

Aki táncol, az NEM TE VAGY, TE maga a tánc vagy

Múlt héten elhatároztam, hogy minden edzésre elmegyek innentől kezdve (hétfő-kedd-csütörtök). A hétfő sikerült, de kedden a villamosmegállóban vettem észre, hogy nem hoztam cipőt. Lett volna még idő hazarohanni és hozni, vagy táncolhattam volna zokniban is, biztos van ember rajtam kívül, akivel előfordult már hasonló. Ehelyett visszamentem a Corvinba és bőgtem fél órát, mert tudtam, hogy ezeket direkt csinálom, nem véletlenül hagyom otthon a cipőmet, nem véletlenül betegedek le, nem véletlenül szervezek úgy minden mást, hogy még véletlenül se tudjak elmenni.

Azt hiszem körülbelül 4 éves korom óta járok "táncolni" kisebb megszakításokkal, eleinte művészi tornára, majd jazzbalettre, később jazztáncra, klasszikus balettra, akrobatikára, showtáncra, hip-hopra és még kitudja mire. Ha valaki összeszámolja, hogy összesen hány évet táncoltam, biztosan meglepődik, hogy ehhez képest milyen szinten vagyok. Merthogy seholse. Jó, a baletton kívül azért nagyjából minden stílusról van elképzelésem és viszonylag könnyen elsajátítok egy koreográfiát. De sose voltam elég jó. Mindig egy hajszállal voltam rosszabb a többieknél, egy hajszállal alacsonyabbra emeltem a lábamat, egy hajszállal kevesebb erővel csináltam. Ez a hajszálnyi távolság mostanra kötélvastagságúvá nőtt, és már nem tudom behozni a lemaradást. Az a baj velem, hogy sose láttak rajtam akkora lelkesedést tánc közben, mint a többieken, hiába éreztem belül, hogy én ezt imádom csinálni, mindenki azt látta, hogy muszájból csinálom, és olyan vagyok, mint a puding.

Pedig a világon a legjobb dolog a tánc. Nem az a része, amikor századszor kell elismételni a 3 perces koreográfiát, vagy ezerszer kigyakorolni egy-egy mozdulatot, hanem amikor egy percre vagy egy pillanatra megfeledkezek arról, hogy mások is vannak körülöttem, egy percre nincs semmi, csak a tánc, és én se vagyok már, nem én táncolok, a tánc táncol engem. Ugyanez az érzés színpadon úgy hatszázszoros erővel tör rám. Ezért megéri csinálni.

Megérte legalábbis. Éveken át lemondani a szombatokról, a délutánokról, az estékről, a bulikról, társasági eseményekről, mindenről. Egy csapat tagja voltam, és a csapatot nem lehetett cserbenhagyni, bár a csapat minden tagja szart a fejemre magasról. Mindig a hierarchia legalján voltam, de a legnyomibbakkal meg én nem akartam barátkozni. Ezért táncon sose voltak barátaim, vagy csak elvétve. Anyukám minden edzésre elvitt, vagy értem jött, nem volt kérdés, hogy megyek-e, menni kellett. Pedig anya sose erőltette, vagy amennyire erőltette, azért hálás vagyok neki. A többi szülő gusztustalan módon nyomatta a saját gyerekét, pénzt, időt és főleg becsületet nem kímélve hajtották előre a tehetségesnek nyilvánított szerencsétlen csemetét, aki hétvégente elsírta magát, hogy "anya mikor mehetek egyszer játszani?". Anya bár elfogult volt, látta, hogy nem leszek se világsztár se magyar bajnok egyéniben, de fontosnak tartotta a sportot és a művészetet, szerencsére nem mindenáron, nem az én testi és lelki egészségem árán. Talán ezért voltam mindig egy hajszállal a többiek mögött, talán nem voltam elég tehetséges, nem tudom.

Most viszont nincs se csapat, se anya, aki elvigyen edzésre. Nincs se fellépés, se verseny, mert ennyit már nem ér meg. A sokadik tánciskolával próbálkozom, de néhány alkalom után mindegyiket megutálom, bármennyire is fantasztikus a tánc. Mindig elhatározom, hogy nem foglalkozom a többiekkel, csak magammal és a tánccal foglalkozom, ne figyelek kifelé. De nem megy.

Aznap, amikor edzés van, már gyomorgörccsel kelek fel, és egész nap ott jár a fejemben a gondolat, hogy mindjárt menni kell, jöjjön valami közbe, mert nem akarok. Közben bíztatom magam, hogy deee, jóó lesz és mindenfélék. Amikor el kell indulni, és tegyük fel, hogy rávettem magam az indulásra, útközben úgy százszor képzelem el, hogy visszafordulok és mennyi jó dolgot csinálhatok helyette. Már félve megyek be, és reménykedek benne, hogy az öltözőig senkinek se kell köszönni. Aztán belépek az öltözőbe, és veszek egy nagy levegőt és igyekszem nagyon hangosan köszönni, mert annál iszonyatosabb nincs, mint mikor közepesen hangosan köszönök és senki nem köszön vissza. Tehát jó esetben visszaköszönnek. Odasompolygok egy üres padhoz (imádkozom előtte, hogy legyen) és marha gyorsan átöltözöm. Utána úgy öt percet kóválygok a lépcsőn és próbálok úgy tenni, mintha mindig mennék valahova, nehogy azt higgyék, hogy nincs semmi dolgom és szánalmas vagyok. Eközben a többiek mind egymással beszélgetnek. Rajtam kívül MINDENKI beszélget valakivel. Az újak is, mert ők már megtalálták egymást, csak én vagyok képtelen odamenni hozzájuk hogy beszélgetést kezdeményezzek. Utána nincs mese, be kell menni a terembe. Próbálom kitalálni, hogy hol tudok úgy leülni, hogy ne körém, rám, mellém, belém üljenek a menőek, akik annyira nem vesznek észre, hogy még útban se vagyok nekik. Engem viszont frusztrál, ha rámülnek és átbeszélnek a fejem fölött. Amikor végre elkezdődik az edzés, beállok a második sorba, majd folyamatosan csúszok hátrébb, mert mindenki érzi, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem, és fokozatosan elfoglalják a helyemet.
Ezek után már kurvára mindegy, hogy milyen és hogy megy a tánc.

Minden edzés előtt és után felteszem magamnak a kérdést, hogy megéri? És a válasz mindig az, hogy igen, mert tánc nélkül nem tudok élni. Nem úgy, mint a csoki nélkül, hogy tudok, de nem érdemes, egyszerűen nem tudok. Csak tudnám, akkor mi a megoldás.