Régen úgy hívták "bonyolult" és "mély", mára sajnos szimplán "problémás" -sá degradálódtunk. Azért többesszámban, mert szerintem elég sokan vagyunk mi, problémás lányok.
Bohó tinédzserként ezt abszolút pozitívumként fogtam fel, engem is csak problémás fiúk érdekeltek. Úgynevezett "tragikus" fiúk, akiknek lehetőleg akkora lelki defektjük volt, amelyet csak hasonlóan óriási egóval tudtak kompenzálni. Persze én nem voltam elég "mély" nekik, a még defektesebb lányok érdekelték őket, akik viszont a még sokkal defektesebb fiúkhoz vonzódtak és így tovább, a lényeg, hogy csak azok voltak "boldogok", akik nem fogták fel a kamaszkor dekadenciáját és amellett, hogy diszkózenét hallgattak és bulinként hat pasival/csajjal jöttek össze, harmonikus párkapcsolatban voltak képesek élni egész nap rágón kérődző szerelmükkel. Mi irtózatosan lesajnáltuk őket és egész nap szomorkodtunk és metálzenét hallgattunk (emellett nyerítve röhögtünk mindenen és igazából kurvára boldogok voltunk, csak nem fogtuk fel).
A mélység és a lelki defekt vajon egyenlő-e a titokzatossággal? Talán igen, talán nem. Talán tényleg többfajta titokzatosság van, és én inkább arra vágyom, ami a látszatra épít, ami habosfodros ruhákkal tömött szekrényekből és masnikupacból és rózsaszín pipereholmikból áll. Mert ezt a fajtát sajnos nem sikerült elsajátítanom, szétszórom a ruháimat a földön és rendetlen vagyok, az 5 fajta alapsmink, amiből kábé kettőt használok napi rendszerességgel, kiborulva hever az ablakpárkányon. De azért sose ismerhet meg senki igazán, mint ahogy egyetlen emberi lényt se, mert mindannyian annyira bonyolultak és kiismerhetetlenek vagyunk. Nem tudom akarok-e, vagyok-e, egyáltalán jó-e bonyolultabbnak lenni az átlagnál.
A "felszínes", tudatlan boldogságról mindig a volt töritanárom malackás hasonlata jut eszembe, amelyben ezt fajta boldogságot a disznók sárban fetrengésével vetette össze, a disznó is boldog a sárban, mert nem éri fel ésszel, hogy lehetne "mélyebben" is boldog. De lehet, hogy ez az egész egy faszság, és csak én vagyok képtelen a boldogságra. Szerintem amúgy nem, önként választom a problémásságot, a grafológus is megmondta, sose leszek egy harmonikus, stabil ember, csak úgy tudok működni, ha kellően zaklatott életvitelemben megélem a magasságokat és a mélységeket is. Nem is akarok stagnálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése