Késők

Utálok késni és utálom a folyton elkéső embereket is. Persze ez baromi idegesítő, sokkal könnyebb lenne az életem, ha a lazaságra neveltek voltak, és nem arra, hogy mindig mindenhol inkább legyünk ott fél órával előbb, csak nehogy lekéssünk valamit, vagy megvárassunk másokat.

Életem első 18 évében nem is volt sok problémám ezzel, minden ismerősöm egy adott rajtszámú helyi buszjárathoz volt kötve, melynek pontos indulási időpontját és menetidejét a menetrend tartalmazta. Így mindig megbeszélt időben sikerült találkoznom mindenkivel, egyedül a busz kimaradása okozhatott fennakadást. Buszt lekésni lehetetlen volt, amikor 5-10 km-es távolság és a busz 40 percenkénti indulása választ el a társaságtól és a bulitól, akkor az ember összeszedi magát és eléri azt a nyamvadt egyetlen járművet.

Amikor Pestre kerültem, rögtön szembesültem azzal, hogy itt lehetetlen percre pontosan érkezni, fél órás késéseket is lazán ráfoghatunk a békávéra vagy a rossz időre, itt mindig mindenki mindenhova kapkodva rohan, pörög a város, nincs megállás, ha nem éred el, jön a következő.

És ha a tizediket se éred el, akkor is jön a következő és a rád váró emberek is tudnak ezekről a dolgokról. Igazi sokként ért, amikor rossz irányba szálltam fel a villamosra, életemben első alkalommal késtem mintegy 45 percet, a rám váró barátnő pedig készségesen álldogált a megállóban, amikor végre megérkeztem.

Majd további 3 éven át sikerült mindenhonnan nem elkésnem, eltekintve konkrétan 2 esettől, amikor a 9-es busz szerda reggel dugóba került és én az első megállónál leszálltam, inkább futva folytattam utamat és 15 perces késést produkáltam nem kis megelégedésemre.

Ugyanis egy idő után borzasztóan idegesített, hogy mindenki tud késni, csak én nem, hiába próbálkozom lelkesen. Bármikor, amikor 100% biztosan tudtam, hogy az illető, akivel találkozom, körülbelül 25 percen át fog váratni, megszólalt a fejemben egy hang, hogy de mi van, ha pont most nem, és mi van, ha nem vár meg, és nem tehetem ezt senkivel, hogy ilyen szinten szarok az ő idejére, ezáltal gyakorlatilag semmibe veszem őt. Majd odaértem 10 perccel korábban a megbeszélt helyre, vártam 35 percet, az illető bocsánatot kért, én megbocsátottam, ennyi. De azért mindig hülyén éreztem magam, hogy ilyen könnyen megbocsátok, haragudtam magamra, hogy nem vagyok keményebb és nem haragszom jobban, nem cseszem le az illetőt, hogy velem ne szórakozzon.

Mindig úgy gondoltam, hogy ha én képes vagyok időre odaérni, akkor más mért nem képes. Azóta "fejlődtem", produkáltam én is jelentős késéseket, de csupa olyan emberrel szemben, aki engem is rendszeresen megváratott, sőt ha én késtem fél órát, ő késett háromnegyedet. Megtanultam milyen a "soha nem leszek kész" érzés, amikor fél csizmában, kabátban, sapkával a fejemen jut eszembe, hogy még fésülködni visszaszaladok, meg a táskámért, meg a másik csizmáért, meg a kulcsom hol a francban van. Szeretem ezt az érzést, mert lazának és fontosnak érzem magam tőle, míg ha állok a hidegben fél órát valakire várva, attól fölöslegesnek és szorongónak érzem magam.

De azért lehet, hogy jobb lenne, ha megtanulna mindenki időben odaérni, hogy a másiknak ne kelljen átélnie ezeket a dolgokat. Vagy legalább ne mindig.