Libikóka

Őszintének lenni a legnehezebb, pedig a legjobb az lenne, ha mindig, minden helyzetben lehetnénk őszinték. Nade mennyire? Menjek oda az utcán a lányhoz és mondjam meg neki, hogy te neharagudj, de iszonyú ronda rajtad ez a szoknya, tudod-e? Mert lehet, hogy ő is tudja, és szar napja van, és nem tud mást felvenni, vagy ez esett rá a szekrényből. Nem lehet az embereket csak úgy szembesíteni a hibáikkal hirtelenfelindulásból, mert sehova sem vezet.

Ezen a téren a legnehezebb megtalálni az egyensúlyt, mert a kegyes hazugság néha árt, néha használ, és nagyon nem kiszámítható a hatása soha.

A jó kapcsolat az őszinteségen alapul ugye, szokták mondani, de ha ezt valaki szó szerint érti, az le is húzhatja a rolót, mert soha nem lesz egyetlen normális kapcsolata sem. Honnan tudjuk, hogy hol a határ, milyen szintig kell őszintének lenni, mikor kell kitárulkozni, mikor inkább jobb fényben mutatni magunkat, mikor taktikázni, mikor kimutatni minden érzelmet? Nem zúdíthatunk mindent a másik nyakába, mert összeroppan a súly alatt. De honnan tanuljuk meg, hogyan kell adagolni? Mert ez kurvanehéz ám.

Elég nagy koppanás, mikor rájövünk, hogy a kapcsolatok nem úgy működnek, mint a tündérmesékben, ahol a királyfi jön fehér lovon a királylányért és boldogok együtt míg meg nem halnak. Ott kezdődik az átverés, hogy fehér ló nincs is, vagyis, ami fehér, azt szürkének kell nevezni, de ez a legkisebb gond. A nagyobbik az, ha rövidesen kiderül, hogy a királylány semmit nem csinált egész életében, csak várta a herceget, nem épített ki baráti hálózatot és különösebb hobbija sincs a tükörelőtt szépítkezésen kívül, a herceg viszont állandóan a haverokkal lóg a négyszögletes kerekerdő kocsmáiban. Vagy hasonló.

De valami komplikáció mindig van. Azt mondják a naivak, hogy mikor találkozol az igazival, minden magától értetődő és egyszerű és nem kell taktikázni és agyalni, csak megy minden magától. De az okosok tudják, hogy csak az eleje ilyen egyszerű, ha hosszútávon szeretnénk megtartani a királyfit vagy a királylányt, azért keményen meg kell dolgozni. Egy idő után minden kapcsolat ellaposodik, kivéve, ha teszünk érte, hogy ne így történjen.

Nagyon szép és egyszerű lenne, ha minden "igazi" kapcsolatban mindkét fél pont ugyanannyira rajongana egymásért és pont ugyanolyanok lennének a szociális igényeik és mindig ugyanakkor is érnének rá, de a valóságban ez nem így van. Az egyik fél mindig legalább egy kicsivel jobban akarja, jobban ragaszkodik, jobban szeret, ezzel nem lehet mit csinálni, így van jól. Az egészséges az, ha ez a lelkesebb szerep ide-oda vándorol a felek között, kialakul egy természetes egyensúly. De nem lehet minden tökéletes és ha mindig az egyik rajong jobban, azzal is lehet együtt élni, csak nehéz.

Ha nagyon függsz valakitől, előbb utóbb lepattinantanak, ez a fájdalmas igazság. De hogy nem lehet függni, ha a másik mindig csak visszafele lépeget? Egy érett, felnőtt kapcsolatban talán meg lehet beszélni ezeket a dolgokat, és ki lehet alakítani egy olyan rendszert, hogy ha egyet lépek hátra, a másik egyet lép előre, majd ő egyet hátra, én egyet előre. Ehhez mindössze annyi kell, hogy sose lépjek kettőt hátra és a másik se lépjen kettőt előre és fordítva. Nagyon nehéz betartani, de talán a megfelelő emberrel sikerülhet.