2011. szeptember 29., csütörtök

A negatív az új pozitív

Nem tartom magam egy pesszimista, depressziós embernek, sőt. De nem vagyok a napsütötte réteken arcomon éteri mosollyal ugrándozó típus sem, ha e közül a két véglet közül kellene választanom, akkor jöjjön inkább a mélydepresszió.

Mostanában nagyon divatos kizárólag pozitívan gondolkodni, mindent láss rózsaszínben, vesd el a rosszat.

Azt megfigyeltem, hogy ha pozitívan állok mondjuk egy vizsgához ("akkor is átmegyek, ha a tanárt kell megvernem") sokkal nagyobb eséllyel sikerül. Bár statisztikákat nem alapoznék erre, ugyanis az ELTÉ-n asszem enélkül is sikerül.

Viszont ha valamivel kapcsolatban negatív megérzésem van, akkor hiába mondogatom hogy jóleszez és hitetem el magammal, hogy menni fog, semmit nem változtat az eredményen. Ez számomra megint azt bizonyítja, hogy nem tudom befolyásolni -legalábbis ilyen módon nem- az események folyását és nem csak tőlem függ minden, hanem -sajnos vagy szerencsére- a sorstól is.

Persze most mondhatnák a nagy "The Secret" hívők, hogy biztos nem hittem benne eléggé és nem képzeltem el, pedig dehogynem. És mégsem sikerült, nem egyszer, százszor. Mégis hiszek abban, hogy az igazán fontos dolgok összejönnek, amik nem jönnek össze, azok mégsem voltak igazán igaziak.

Tehát bár alapvetően támogatom a pozitív gondolkodást, utálom, ha valaki:
- erőltetetten próbálja mindenben a jót és csak a jót látni. el kell fogadni, hogy vannak rossz dolgok, ezeket is meg kell élni
- a rétenugrálós hangulatával menőzik amikor én már aznap 3 féle forró folyadékot borítottam magamra, nekimentem a létező összes térelemnek a lakásban, nem látok ki a náthából, egy darab szerencsétlen szarnak érzem magam, ésatöbbi
- beszólogat a "negatív" embereknek. mindenkinek lehet szar napja, sőt ahhoz is mindenkinek joga van, hogy a szarkedvét megossza másokkal. és a barátok ilyenkor megértőek
- nem érti a humort és az iróniát. egyenesen undorodom attól, ha valaki csak nyáltól és vattacukortól ragacsos, minden humort nélkülöző megnyilvánulásokat képes produkálni. ez pont olyan, mint a "kedvesemmel" album a facebookon - senkit nem érdekel.

Na, mára kiőrjöngtem magam, abba is fejezem.





2011. szeptember 28., szerda

Véletlen?

Nem hiszek a véletlenekben. Úgy értem, szerintem nincsenek véletlenek. Azért van még mit tökéletesíteni az elméleten, mert ebből az következik, hogy akkor minden valamiért történik, oka, értelme van. Eddig rendben is lenne. De ha semmi sem történik véletlenül, és minden döntés és történés és cselekedet egy naagy végső cél fele fut...akkor. Akkor minden eleve el van rendelve. Igazán nem akarok semmilyen vallási vagy hitbeli kérdésbe nagyon belemenni, különben is nagyon tájékozatlan és kialakulatlan vagyok ezen a téren, de ha a véletlenekről beszélünk, mindig ide lyukadunk ki.

Szóval ezzel az eleve elrendeléssel már komolyabb problémáim vannak, ugye akkor nincs szabad akarat tulajdonképpen. Ebben nem hiszek. Igenis van szabad akarat. Csak az a kérdés, hogy milyen formában. Ezt a két dolgot, a "nincsenek véletlenek - de van szabad akarat" kellene összehozni, évek óta dolgozom rajta, de nem megy. A fejemben valahogy elrendeződnek ezek a dolgok, szóval nem agyalok egész nap azon, hogy úristen hogy is van ez akkor és mi van és mi lesz, de jó lenne érthetően megfogalmazni. Valahogy úgy képzelem, hogy mindenkinek van egy nagyjából kijelölt útja, amin járnia kell, de arról le is térhet, de ha letér, és elcseszi, az akkor is úgy van jól, úgy kellett lennie. Ez viszont valami totálisan értelmetlenül hangzik. Jó, hagyjuk.

Sokszor végiggondoltam egy-egy találkozást, vagy eseményt, hogy hogyan történhetett volna másképp. Egyszer, amikor tizedikben mentem edzésre, és valami belső megérzés miatt másik útvonalat választottam.... ha akkor nem futok össze a nemtomkivel, aki elhív egy koncertre, ahol megismerkedek valakivel, aki elhív máshova, ahol megismerkedek azzal, akivel régóta szerettem volna...vagy ha nem írom meg azt az emilt, aminek a beláthatatlan következményei miatt végül nem zalaegerszegre mentem szilveszterezni, hanem pestre....ha nem határozom el, hogy az első szembejövő fiúval...ha nem megyek el a spirós beszélgetésre és utána nem hagyom magam rábeszélni a sörözésre....ésígytovább. Körülbelül minden másodpercben, minden icipici döntésben ott van még ezer másik lehetőség, ezer másik ígyislehetettvolna. De nem úgy lett.

Vajon, ha aznap mégis a szokott útvonalon megyek edzésre, akkor is ugyanezek az emberek lennének most körülöttem? Végül minden ugyanúgy vagy hasonlóan alakult volna, vagy egy teljesen más életet élnék most? Nem lehet tudni. Ijesztő belegondolni ezeknek az apró döntéseknek a súlyába. Igazából csak úgy lehet elviselni, ha hiszek abban, hogy minden azért történt így, és minden kérdésben azért döntöttem így mert így volt jó, így kellett lennie, és ez az én utam.

Szerintem nincsenek véletlen találkozások se. Ha annak tűnnek is, valami értelmük kell hogy legyen.

2011. szeptember 27., kedd

Kilátástalan

A gyengébb idegzetűek már most abbahagyhatják az olvasást, ugyanis nettóhiszti 2. következik.

A szobám ablakából a Baross utcára látok ki, szemben egy szépronda pirosas épület, de nagyjából ezt is eltakarja a függöny, mert nem akarom, hogy belássanak.

Régen a Citadellára nézett az ablakom, mondjuk ha kevésbé a távolba emeltem a tekintetem, akkor a nyócker lepusztult bérházainak gusztustalan belső udvarait láttam, de kit érdekelt, mikor a távolban magasodott a hatalmas sörnyitó. Minden este kinyitottam az ablakot szellőztetés céljából és percekig bámultam a Citadellát, telente élveztem, ahogy a hideg az arcomba csap, miközben a lábamat melegíti a radiátor, aminek nekidőlök. Megfigyeltem, hogy általában nullaóra ötperckor kapcsolják le a szobor világítását (nyáron sokszor jóval később).

Életem legszarabb hasonlata, de akkor még voltak kilátások az életemben. Rengetegszer csücsültem az önsajnálat mély, sötét, ragacsos gödrében, sokszor éreztem, hogy semmi értelme az egyetemnek, semmi értelmem sincs nekem se, mert egy darab szar vagyok. De ezekben a dolgokban sose hittem igazán. Pillanatnyi elkeseredésemben olyan dolgokat képzeltem, melyekről tudtam, hogy nem igazak, és csak a rosszkedv mondatja velem.
Nem hittem el, hogy nincs csoda, és nem hittem el azt sem, hogy lehetséges a nincs sehogy.

Most meg ülök a kilátástalan szobámban naphosszat, nézem, mint a levágott szőrű pulikutyák a függönyön keresztül a pirosasronda házat, és nem gondolok semmire.
Próbálom elhinni, hogy van csoda, és majd lesz valami, az nem lehet, hogy soha ne legyen munkám és valódi életem, de már nem olyan mint, régen, hogy majd...most kellene, most kell valaminek történnie, mert ez így nem jó ez.

Hiszen mindenkinek van munkája és élete. Hogyan találtad? Ja, egy ismerősöm ajánlott be. Hát, még az egyetem alatt mondta egy tanárom, hogy van ilyen lehetőség és. Csak azért vettek fel, mert tudok spanyolul. Tök véletlenül jött össze. Pont megüresedett egy hely, mikor írtam nekik.

Nem tudok spanyolul. Ha már itt tartunk, angolul se nagyon, sőt egyéb más idegennyelven se. Néha úgy érzem, magyarul se.
Nem vagyok se mérnők, se fejlesztő, se programozó, se webgrafikus, se nyomdász, se semmi.
Nincs jogsim, ebből kifolyólag autóm se, nincs 1-2-3 éves gyakorlatom semmiben, nem vagyok üzleties megjelenésű és munkamániás önmagát motiváló proaktív személyiség.

Nem értek semmihez. Öt évig tanultam az egyetemen...mit is? Leginkább gondolkodni. De arra sajnos sehol nincs szükség. Szeretek kitalálni dolgokat, meg leírni őket, szeretem a képeket és a színeket és az állatokat és az embereket és a színházat és a könyveket és a filmeket és a táncot és szeretek beszélgetni emberekkel és megszervezni mindenfélét és szaladgálni különböző helyekre és azt hiszem képes lennék megtanulni gyakorlatilag bármit a szinkronúszáson kívül akár két hét alatt ha kell (azt is csak azért nem, mert mindig belemegy az orromba a víz és már félek) de nem kellek sehova.

Honnan tudják, hogy eredetibb ötletei vannak valakinek attól, hogy megtanult háromféle marketingkönyvből készült összesen százoldalnyi kivonatot? Vagy hogy jobban ért az emberekhez, aki tanult 2 félévnyi pszichológiát, mert a barátnői azt mondták, hogy az most a legnagyobb divat? Legalább próbálnának ki, és úgy mondanák, hogy köszi, nem te kellesz.

Törődjek bele, hogy kiragaszthatom a vécébe a diplomámat és menjek el eladónak a New Yorkerbe? Nem vagyok rá képes. Mindenre van kifogásom, tudom. És aki akar, az dolgozik.
Hát én mindennél jobban akarok. De gondolkozni is akarok, és nem csak azon, hogy hány húst is sütöttem már ki a mekiben, vagy hogy hány másodperc van még hátra a munkaidőből.

Egyszer talán nekem is sikerül, engem is beajánl egy ismerős, vagy pont megüresedik egy hely, vagy holnap reggelre megtanulok spanyolul. Biztos vannak csodák. Egyszer talán velem is történhet szerencsés véletlen. Addig meg nézem a barnáspirosasgusztultalan házat és gondolatban megkérdezem a pulikutyákat: ti hogy bírjátok...?

2011. szeptember 25., vasárnap

Nettóhiszti

Hallgatom a Hurts-t és akarom, hogy fájjon, de már nem tud fájni igazán. Eszembe jut...

összeveszünk valami hülyeségen. nem értem mit mond, de valami nagyon rosszat. érzem, hogy meg akar bántani. elmagyarázom hosszan csak beszélek beszélek. nem válaszol. visszakérdezek és egyre idegesebb vagyok. érzem ahogy nő bennem a feszültség. ki kell adnom. kiabálok. próbálom megértetni magam. nem akarja érteni. értené de nem akarja. a tettetett hülyeségtől még idegesebb leszek. mindenfélét vágok a fejéhez. iszonyúan meg akarom bántani de nem tudom annyira mint ő engem. soha nem tudom annyira. utálom gyűlölöm meg akarom ütni annyira idegesít a szótlansága. bedobom az utolsó lehetőséget. elmegyek itthagylak nemérdekel leszarom utállak nem jövök vissza soha többet. levágtatok a lépcsőn csapkodok egy csomó ideig szarakodok a cuccaimmal. várom hogy azt mondja ne menj. csak ennyit nem is kellene több. összepakolom a táskámat nem is tudom miket rakok bele csupa hülyeséget. csapkodok hosszasan hátha. csak fekszik és nem szól. egy kurva szót nem szól el nem tudom képzelni min gondolkozik. elkezdek zokogni és veszem a kabátom a cipőm csapkodok és megyek ki az ajtón. elmegyek mondom szia és bebaszom az ajtót ahogy csak tudom. lerogyok a folyosó kövére és csak bámulok magam elé. várom hogy utánam jöjjön de nem jön. leszarja. nem is érdeklem nem szeret. hideg van és pulcsit se vettem a kabát alá de fél órát várok a körfolyosón. belül őrjöngök a tehetetlenségtől. megfulladok nem tudok mit tenni görcsben van a gyomrom és az öklömet harapom kínomban. visszamegyek a lakásba bebaszom az ajtót ahogy kell. békésen alszik. úgy érzem én vagyok a legnyomorultabb a világon.

kibékülünk és én vagyok a legboldogabb a világon. fel sem fogja mit tesz. minden kezdődik elölről. hazudok magamnak hazudok mindenkinek. jó ez így. csak épp beleőrülök.

már nem fáj. nem tudsz többet bántani. soha többet nem bánthat senki.

Rosszindulat

Amikor dühös vagyok, nagyon sok rosszindulat van bennem. Időnként féltékenység, irigység, néha bosszúvágy. Ezek általános emberi érzések, mindenki felfedezheti magában, aki magának nem hazudik.
Ennek ellenére sokszor találkozom olyan dolgokkal, amelyek felett egyszerűen nem tudok napirendre térni. Olyan mértékű rosszindulattal, vagy a másik semmibevételével, amin meglepődök és elgondolkozom.
Nem szerethet mindenki mindenkit, unalmas is lenne. Nem nyilváníthatjuk ki a negatív érzéseinket se mindig, mert közösségben akarunk élni, be akarunk illeszkedni, nem akarunk antiszociális állatokká válni. Néha nehéz, mert sok olyan embert kell elviselni, akit nem kedvelünk igazán.

De az álszentséget mindig is gyűlöltem. El kell viselni a másikat, persze, de ha valakit nem szeretünk, nem kell eljátszani, hogy barátok vagyunk, mert az gusztustalan szerintem. És átbaszni azt, akit barátnak mondunk az én szememben olyan disznóságnak számít, ami miatt nem tudnék tükörbe nézni. Remélem, hogy alapvetően képtelen lennék olyat tenni a barátimmal, amiről tudom, hogy fáj nekik. Sajnos eléggé meg tudok bántani másokat véletlenül is.

Nagyon sok rosszindulat és rosszmájúság és irigység van bennem, de annyira szeretném remélni, hogy legalább egy picivel jobb vagyok, és nem hazudnám a barátomnak azt, akit kijátszok, kihasználok, átverek, semmibeveszek. Legalább a barátaimmal igyekszem lojális lenni.

De ki tudja. Valószínűleg senki se jobb semmivel. Csak ez olyan szomorú.

2011. szeptember 24., szombat

Sohanemjó

Miért akarunk mindig mást, mint ami van? Bár csak a saját nevemben tudok nyilatkozni, azért sejtem, hogy nem én vagyok az egyetlen élőlény, aki folyton a múltat siratja és a jövőt várja.
Kurva nehéz ám a jelenben élni. Mondani ugye könnyű, éld át a pillanatot meg mittomén, de sajnos a pillanatot csak úgy lehet átélni, ha arra pont nem gondolok, hogy most akkor átélem és jólesz, mert akkor oda az egész. És én mindig ezt csinálom. Ha valami jó, akkor azonnal elkezdek koncentrálni, hogy hé ezt most el ne szalaszd mint legutóbb, és máris tökéletesen szomorú leszek és átélem, ahogy elmúlik a pillanat és már sajnálom, hogy a következő pillanatban már egy másik pillanat lesz és így tovább. Tehát csak akkor sikerül, amikor nem görcsölök rá, de azt meg igen nehéz, mert akkor honnan tudom, tényleg átéltem, ha eszembe se jutott közben, hogy jé, most átélem.

Najó, ezt nem ragozom tovább, mert belekavarodnék mint majom a házicérnába, ahogy Jenő bácsi mondta ma, de szerintem ennek a kifejezésnek semmi értelme nincs. Viszont ezt a pillanatátélés dolgot kellene tanítani az iskolában a fotoszintézis helyett, mert a fotoszintézist egészen biztosan kevesebb alkalmam lesz gyakorolni az életben mint a pillanatátélést. Hacsak növénnyé vagy erdővé nem válok egyszer, ami amúgy a hosszútávú terveimben pont szerepel.

Mindig az a típus voltam, aki csak úgy tud élni, hogy mindig van mit várni, gyerekkoromban a farsangot meg a karácsonyt, később más dolgokat vártam. Bár megjegyzem a karácsonyt még most is nagyon várom, már augusztustól általában. Ez a legrosszabb hozzáállás, mert hónapokat vagy heteket várok egy-egy kisebb eseményre, ami aztán nyom nélkül és kegyetlenül hamar elmúlik, aztán jön az eseményutánidepresszió (nemfélreérteni), majd rövid időn belül új várnivaló történést kell találnom.

Ha jól emlékszem, középsuliban kezdtem úgy igazán felfogni az idő múlását és értékelni az életemet, merthogy azelőtt inkább azt vártam, hogy csak szabaduljak már meg a béna osztálytársaimtól és legyek idősebb. Olyan tizennégy éves korom körül elkezdtem metálzenét hallgatni, megtanultam, mi az az önmagunknak kreált áldepresszió, na onnantól kezdve folyamatosan arra treníroztam magam, hogy élvezzem az életet, mert lesz ez még így se, miközben állandóan boldogtalan voltam és vártam, hogy majd egyszer jobb lesz.

Gondolom nem nagy meglepetés: nem lett jobb. Ha mindig csak azt várom, hogy mikor lesz már jobb, ... igen. Rajtam múlik kizárólag és tudom, hogy bármikor lehet jobb. Csak valaki megtaníthatná, hogyan kell.

Sajnos azóta is a középiskolás meg most már az egyetemista felelőtlen boldog életemet sírom vissza, amikor olyan könnyű volt minden, nem kellett dönteni meg gondoskodni magamról, csak megtanulni az anyagot és jólérezni magam. Mégsem éreztem jól magam, hiába emlékszem úgy. Voltak tökéletes pillanatok, de mindig elégedetlen voltam az adott helyzetemmel és ez nem jó így. Hogyan kell?

Vasárnap délutánok és hétfő reggelek

Tudom, még csak szombat van, de az ilyen otthonülős napok egybefolynak. Imádom ezt a nem túl meleg, de napsütéses, őszies, kutyasétáltatós időt. A vasárnapokat viszont utálom. Mióta Pesten élek, különösen, mert 5 évig szinte minden vasárnap a visszautazásról szólt. Pár év alatt sikerült kialakítanom egy rosszullevős rutint is, minden vasárnapi ebéd után rendszeresen hányingerem lett, és mire vonatra szálltam, már hullafehér voltam.

Másrészt a vasárnap a hétvége végét is jelenti, amit középiskolásként különösen gyűlöltem, mert bármikor elterveztem, hogy már pénteken vagy szombaton megcsinálom a házikat, sose jött össze, és mindig vasárnapra halasztottam, lehetőleg azon belül is délutánra-estére.

Aztán itt van ez a világvége dolog, hogy Szentivánról másfél óránként megy busz Győrbe vasárnap, nem mintha szükségem lenne rá, mert általában semmi dolgom a városban hétvégente. De emiatt még jobban elzártnak érzem magam mindentől, nyüzsöghetnékem van, emberek között akarok lenni, bármit csinálnék, csak ez a kihaltságérzés elmúljon. Ha bemegyek a városba, még rosszabb, mert 1-1 első tavaszi napsütétes napot leszámítva, amikor mindenki zúz be a Baross útra fagyizni, teljesen üres a város. Sőt, már szombat délután üres, különösen télen, láttam régebben, amikor 5-6 fele kóvályogtam haza edzésről (még egyetem alatt is.)

Sosem éreztem magam szentiváninak, mindig győri voltam, semmihez sem akartam tartozni, ami Szentivánt jelenti. Olyan, mintha valahol a világűrben lenne a házunk, meg a kert, de ami körülötte van, arról nem akarok tudni, a legközelebbi hely, amiről tudni akarok az Győr belvárosa. Mégis olyan jó itt.

Most úgy kimennék a Frodóval sétálni egyet, de megint kihaltnak éreznék mindent, és túl szentiváninak, túl vasárnapinak és aztán maradni akarnék még itthon, meginni egy kakaót este és megnézni valami hülye műsort a tévében, aztán bepakolni a táskámat, megfürödni és lefeküdni aludni. És arra szeretnék ébredni, hogy anya bekapcsolja a Danubius rádiót, hétfő reggel 6 óra van, iskolába kell menni és az asztalon vár a reggeli. Még majdnem sötét van kint, álmos vagyok, és tudom, hogy ma törifelelés, amitől rettegek. Felszállok a 7 órás buszra, ahol minden arc ismerős, fél 8-ra beérek a suliba, ahol már várnak a barátaim, és elmeséljük egymásnak a hétvégét és alig várjuk, hogy vége legyen a hatodik órának és mehessünk a színkörre és aztán haza. És kezdődik minden elölről. Olyan jó lenne csak még egyszer, csak egy napig.

2011. szeptember 23., péntek

Partiállatok

Attól eltekintve, hogy a tegnapi betegen kétsörtől berúgásom óta sohatöbbetnemiszom, elgondolkoztam, hogy tényleg én vagyok a gáz, amiért 23 évesen inkább megyek társaságba, mint ülök otthon "párommal, kedvesemmel, szerelmemmel"?
Jó, tudjuk, hogy nem vagyok az a partiállat, aki minden nap hajnali 5-ig tolja, de heti 1-2 estét el lehet tölteni emberek között, nem? Akáresetleg alkohol társaságában. Nem tudom merjem-e mondani, de talán heti egy igazi táncolós banzáj is belefér, vagy nem? Én vagyok elcseszett szingliéletmódot képviselő, nemférekabőrömbe típusú haddnemondjam mi, mert nem "az én édes mackókám" az egyetlen létező emberi kapcsolatom?
Vagy legalábbis megvan bennem az igény. Mert hogy a megvalósítás folyamatosan olyan problémákba ütközik, hogy az ilyen valamitcsinálós estéimhez nem találok senkit, ugyanis mindenki otthon ül mackóban a mackóval. Bár egy előző bejegyzésben már nagyjából felmértem, hogy eléggé nullához közelít azoknak a potenciális barátnőimnek a száma, akiket egyáltalán meg merek kérdezni ilyesmi kiruccanásról.
És ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor régebben se volt ez olyannagyon másképp. Esetleg bizonyos időszakokban, de úgy folyamatosan tuti nem. Velem van a baj. Most jöttem rá. Olyan barátokat választok, akiknek a szórakozási igényei messze alulmaradnak az enyémekhez képest. De legalább tudunk miről beszélni. A partiállatokkal nem igazán tudok miről beszélni.
Asszem én mégis partiállat vagyok, csak azon belül valami mutáció, ezért mindenféle sorból kilógok. A fenébe.

Mindenki függ valamitől

Leszoktam a csokiról!
Már napok óta sejtem, de ma egészen nyilvánvalóvá vált: tiszta vagyok.
Egy jó ideje rajta voltam már a szeren kisebb elvonókúrás szünetektől eltekintve. Bár a függésnek különböző fázisai voltak, időnként beértem olyan könnyűdrogokkal is, mint süti, péksüti, kakaó stb., máskor ölni is képes voltam a napi adagom beszerzése érdekében.
Augusztusban valamikor teljesen kiütöttem magam egy egész tábla Aldis egészmogyoróssal, akkor határoztam el, hogy leállok. Hetek óta próbálok kevesebb csokit enni, főleg mert fent említett könnyűdrogok sajnos folyamatosan jelen vannak az életemben, mindig rohanok valahova és ha nincs idő másra, akkor az ájulás szélén szoktam venni 15 deka fornettit vegyesen, amivel túlélek egy rövid ideig.
Ezen a héten vettem észre, hogy ebéd után szinte mindig elfeledkeztem az édességről és később sem kívántam annyira. Azért amikor eszembe jutott, kisebb erőszakot kellett tennem magamon, hogy ne fosszam ki azonnal valamelyik boltot, de ment.
És ma, amikor hazaértem, anyám azzal fogadott, hogy van karamellásdiós rittersport, ami az egyik legkedvencebb mostanában. Mondtam, hogy leszokóban vagyok, de megkóstolom. És ettem egy, azaz egy darab kockát és utána eltettem szépen az egészet a szekrénybe és azóta is hagyom békében pihenni, nem rontottam rá vérben forgó szemekkel, teljesen jól elvagyunk így egymással ketten a szobában. Na ez már valami.

Egyébként semmi baj a csokival, valószínűleg rövid időn belül vissza fogok rá szokni, csak utálom, ha függök valamitől. A kávétól nem függök, pedig minden nap iszom, de ha egyik nap elfelejtem, vagy nincs, nem történik semmi. Ilyen laza, kötöttségektől mentes kapcsolatot szeretnék kialakítani a csokival is.

Mert van éppen elég függés egyéb. Például levegőt kell venni, ami náthásan és pánikbetegen egy elég jelentős pluszprobléma, aztán az alvás, ami ugyan a top3 legjobbdologazéletben listán még mindig előkelő helyet foglal el, de azért néha idő hiányában marha szívesen kihagynám, és ugye az evés úgy általában meg az ivás, mert sajnos azt muszáj, meg egyébként jó is, semmi kedvem nem lenne mondjuk fénnyel táplálkozni. (Mármint napfénnyel.)

És akkor az emberekről még nem is beszéltünk...

2011. szeptember 22., csütörtök

Mikorhova

Megint beteg vagyok és megint túl sok program halmozódott fel, melyek közül nem tudok választani. Nem, sajnos továbbra sem a megfelelő programválasztás a legnagyobb problémám az életben, de megfigyeltem, hogy a súlyosabb gondok döntésképtelenné tesznek az apróbb kérdésekben is.

Naszóval. Remélem senki nem fog kétségbeesésében a Dunának menni, de a következő van. Lesz ma ez a Dobozos super swarm dolog, haza kellene mennem este, bár igazából mehetek holnap reggel is, meg lesz ma edzés, amit nem kellene újból kihagyni, plusz beteg vagyok.
Tehát.
1. verzió: Beteg vagyok, hazamegyek délután és pihenek, hogy legalább a szombati twittertalira meggyógyuljak
2. Nem foglalkozom a betegséggel, elmegyek edzésre, majd haza, minden szép, minden jó.
3. Kiélem a társaság- és nyüzsgésigényemet, leszarom a betegséget, elmegyek a Dobozba és jól érzem magam, ezen belül a) utána hazamegyek utolsó vonattal b) reggel megyek, +szenvedek a bűntudattól, hogy megint nem mentem edzésre, pedig megvettem a bérletet, stb.
4. Edzés előtt és után is megjelenek a Dobozban, reggel megyek haza, pont a legjobb részről maradok le, ez teljesen tuti.

Na, milegyen?

Mikorhova

Megint beteg vagyok és megint túl sok program halmozódott fel, melyek közül nem tudok választani. Nem, sajnos továbbra sem a megfelelő programválasztás a legnagyobb problémám az életben, de megfigyeltem, hogy a súlyosabb gondok döntésképtelenné tesznek az apróbb kérdésekben is.

Naszóval. Remélem senki nem fog kétségbeesésében a Dunának menni, de a következő van. Lesz ma ez a Dobozos super swarm dolog, haza kellene mennem este, bár igazából mehetek holnap reggel is, meg lesz ma edzés, amit nem kellene újból kihagyni, plusz beteg vagyok.
Tehát.
1. verzió: Beteg vagyok, hazamegyek délután és pihenek, hogy legalább a szombati twittertalira meggyógyuljak
2. Nem foglalkozom a betegséggel, elmegyek edzésre, majd haza, minden szép, minden jó.
3. Kiélem a társaság- és nyüzsgésigényemet, leszarom a betegséget, elmegyek a Dobozba és jól érzem magam, ezen belül a) utána hazamegyek utolsó vonattal b) reggel megyek, +szenvedek a bűntudattól, hogy megint nem mentem edzésre, pedig megvettem a bérletet, stb.
4. Edzés előtt és után is megjelenek a Dobozban, reggel megyek haza, pont a legjobb részről maradok le, ez teljesen tuti.

Na, milegyen?

2011. szeptember 21., szerda

Semmire se vagyok jó

Ma alapvetően jókedvűen keltem a furcsa álmom ellenére, de azért ki kell írnom magamból a tegnapi kiborulásom maradványait. Tehát mielőtt nyavalygós önsajnáló álszerény baromnak tartanátok, hozzáteszem, hogy szinte semmit se mondok irónia nélkül.

Tehát. Mire nem vagyok jó?
Nem vagyok jó semmilyen létező állásra, se titkárnőnek, se ruhabolti eladónak, se asszisztensnek, se lektornak, se semminek.
Nem vagyok jó még egy kicseszett zombifilmbe se zombinak (pedig ha látnák a felkelés utáni fejemet!).
Nem voltam jó egyetemistának se, sose feleltem meg a rendszer elvárásainak és egyik klikkbe se tudtam igazán beilleszkedni.
Nem vagyok jó lakótársnak, eddig szinte mindenki képtelen vagy még egy lakáson belül is együtt élni velem, nem hogy egy szobában, mert iszonyúan rendetlen vagyok és szétdobálom a cuccaimat mindenfele.
Nem vagyok jó barát, mert önző vagyok és irigy és kritizálok másokat és meg akarok menteni mindenkit, mert én jobban tudom, hogy neki mi a jó. (pedig nem).
Nem vagyok jó gazdája az állataimnak, mert elhanyagolom őket akkor is, mikor otthon vagyok, mindig lusta vagyok őket elvinni sétálni meg foglalkozni velük, valszeg ezért is álmodok olyat, hogy kismacskákat halasztok éhen meg satöbbi.
Nem vagyok jó gyerek, mert mindig undok vagyok az anyámmal és sose mosogatok el magamtól és nem figyelek, ha 3 mondatnál hosszabban mesél a felújításról.
Nem vagyok jó barátnő, mert állandóan hisztizek és nem hiszem el, hogy elég lehetek valakinek önmagamban.
Nem vagyok jó lovas, mert nem bánok elég keményen a lóval, aki egy állat, és keményen kellene bánni vele, ha el akarok érni nála valamit, ehelyett bepánikolok és rángatom össze vissza a szárat szerencsétlen szájában.
Nem vagyok jó táncos, mert látom a tükörben, hogy béna vagyok és mindig azt mondták, hogy nem látják rajtam, hogy én ezt valóban szeretem csinálni, pedig amikor nem unom halálra magam edzésen akkor ez a világon az egyik legjobb dolog.
És végül, én vagyok a világ legelcseszettebb írója, aki író akar lenni, vagy legalább újságíró, pedig soha semmit nem írt, még csak meg sem próbálta igazán mert lusta és annyira fél attól, hogy kiderül, amit már igazából régóta tud, hogy nem is tud írni egyáltalán.

2011. szeptember 20., kedd

A gáborlakás

Peti szerint írhatnék rovatot az albérletkeresős élményeimről, csak nincs hova, viszont az ötlet annyira tetszik, hogy meg is osztom egy régebbi lakás történetét, amivel azóta is rémálmaim vannak. (Komolyan, rosszabb időszakjaimban mindig azt álmodom, hogy oda kell visszaköltöznöm)

Egyébként semmi igazán horrorisztikus nem történt, csak az elsőránézésre remények és aztán maga valóság olyan távol voltak egymástól, hogy egy életre megtanultam, hova nem szabad költözni.

Szóval 2009-ben úgy adódott, hogy eléggé gyorsan kellett lakást találni Dáviddal, mert engem kiraktak az albérletből, Dávid meg nem kapott kolit és hirtelen nem volt más ötletünk, mint hogy együtt keresünk, úgy könnyebb/olcsóbb satöbbi. Minden iszonyú drága volt, az ember azt gondolná, hogy úgy hatvanezerből már lehet egy normális, nem túl nagy szobát találni egy emberi módon berendezett és kevésbé huszonharmadik kerületi lakásban, hát a nagy szart. Ezért a "körúti szép lakásba fiatal bérlőtársakat keresnek" szövegű hirdetés igencsak felkeltette a figyelmünket, különösen az ára miatt.
Egy nyájas (nyálas) hang a telefonban azt ígérte, hogy egy külön kis minigarzonunk lesz a csodálatosanfantasztikusszép lakáson belül mindösszesen ötvenötezerért rezsivel, ami igazánnagyon baráti ár. Addigra már ismertem az ilyen egyszobában hatvanan megoldást, mondta a fazon, hogy itt is ez van, ahányan beférnek, annyian jönnek, de mi külön lehetünk, minden oké lesz.
Megnéztük a lakást, első látásra elájultam, mert hatalmas fürdő volt sarokkáddal, "masszázskád, van hifi is, hallgattok zenét, beültök gyertya minden aztán haddszóljon" a konyhában minden zsírúj, mosogatógép meg fenetudja, légkondi, az egyik szoba vagy 30 nm, 2x3 méteres tükörrel, perzsaszőnyeggel a falon, akárcsak egy baletterem, a többi szobában nem viccelek baldachinos ágyak, mondom beleültünk a tutiba, csakhogy. A "minigarzon" egy kb 10 nm szoba volt, ami már a konyhát és az ágyában szétfolyó 150 kilós lányt is tartalmazta akciósan csomagban, a lány elvileg később nem lesz alapfelszereltség, ígérte a csávó. A fürdő egy 0,75 nem-es zuhanyzó volt, amiben a wc-majdnem bennevolt, annyira kevés területen helyezkedett el ez így mind, de Gábor (mert így hívták az ürgét) biztosított minket, hogy mindig használhatjuk a sarokkádas álomfürdőt és a futurisztikus konyhát is.

Megegyeztünk, aláírtunk, foglaló ésatöbbi. Két hét múlva hív a csóka, hogy picikegond adódott, azazhogy tud valami sokkal jobbat, lenne-e kedvünk a tükrös szobához...hát hogyanmárne! A többiek meg ne tudják, de olcsóbban megkaptuk, mint a baldachinos ágyakban (és a helyhiány miatt amellett) fekvők, és csak csak ketten kivehettük a szobát.
Ezután mintegy másfél hét alatt átköltöztünk a nyócker hetedik emeletről a liftnélküli harmadikra.

Olyan 3-4 napba telt rájönni, hogy minden szar, és hogy pontosan mennyire is. Az álbarokk berendezésről hamar lehullt a lepel, a tükör tartóoszlopai aranyszínre fújt műanyagból voltak, akárcsak az ezüst konyha, ahol a mosógépen kívül semmi sem működött, a hűtőt is beleértve.

Mint kiderült, a "minigarzon" rész soha nem is volt kiadó, a hölgyemény (valószínűleg) azóta is ott terpeszkedik az ágyon. Ellenben a lelkes bérlőtársjelöltek félóránként jöttek és nézték meg a három kiadó szobákat, köztük a mienket is, mert ugye "nem egyeztünk meg, hogy meddig maradtok". A másik két szobákban ismeretlen számú és eredetű emberek laktak, minden nap különleges élmények és kihívások vártak a mindkét szoba felől ajtóval rendelkező fürdőben, ahol új és új, vagy félig már ismert arcokba botlottam és folyamatosan azon tépelődtem, mutatkozzak-e be, vagy erre a másfél napra, ameddig az illető marad, úgyis mindegy.

Idővel az is tisztázódott, hogy maga Gábor, az őszbe hajló hajú tulaj is velünk lakik a belső szobában, melynek ajtaja a mienkre nyílik. Sok meghitt pillanatot éltünk át együtt, hosszú órákon és perceken át hallgattuk, ahogy a barátnőjével ordítozik vagy nyög.

A többi lakóval is szoros viszonyt ápoltunk, az egyik lánnyal közel két napig voltunk barátok a hollandiába történő kiutazása előtt, mert velem osztotta meg barátja miatt érzett bánatát, aki nem tudván feldolgozni a szakítást éjjelente a lakás előtti folyosón üvöltözött és fenyegetőzött gyilkossággal.

A lakás tisztasági állapotáról sokat elárul az, hogy a két hónapig tartó ottlakásunk alatt nem szerelődött meg a pontmost elromlott porszívó, a kádban fürdeni inkább ne, csak zuhanyozni, mert "nehogy elkapjatok valami fertőzést". Viszont a herendi porcelánkészlet miatt nem lehetett olajjal főzni, " a tükörtojás mikróban is prímán elkészül" (meg is mutatta, persze felrobbant a tojás a mikróban csodák csodájára...).

A folyton cserélődő lakók közül néhányan a mi szobánkat is használatba vették (erről különböző jelek tanúskodtak...), míg nem voltunk ott, de előfordult, hogy magát Gábort találtam a fürdőben matracon alva, mikor éjjel kimentem mosdóba.

De rengeteg hasonló kedves kis történetet mesélhetnék még Gáborról és a barokk lakásáról.

Azt hiszem ezek után érthető, hogy kicsit ódzkodom a költözéstől.



2011. szeptember 19., hétfő

Horrorbácsi

Olyan durva albérletes élményem volt, hogy el kell mesélnem mostazonnal.

Mivel a Kálvin téren lakom és nem igazán akarok innen elköltözni, az Egyetem tér nagyon szimpatikus helyszínnek tűnt, fel is hívtam egy számot, aki itt hirdetett albit, de nem vették fel. Ma újra hívtam, egy pasi vette fel, gondolom a tulaj, mert a lakó elvileg egy 23 éves lány.
Megbeszéltük az időpontot, majd feltett egy olyan kérdést, hogy hányan vennénk ki a szobát. Mondom hát én, egyedül, nyilván szólnék, ha például hatan lennék. Erre ő, hogy jó, akkor UGYE egyedül is jön megnézni?
Itt kicsit elgondolkoztam, mert azért elég fura kérdés, de rávágtam hogy dehogy, több szem többet lát, biztos elkísér valaki.
Ezen a ponton a pasas közölte, hogy jó, de a lakásba be csak az a személy léphet, aki kivenni tervezi a szobát. Nem mondtam rögtön, hogy mi a f*sz van, csak gondoltam. Nagyon akartam ezt az albérletet, szóval férfiúi kísérettel és horrorfilmes háthatörténikvalamiizgi fantáziával felszerelkezve nekivágtam a mintegy 200 m-es távolságnak.
A kaputelefont nem vette fel senki. A telefont igen, egy vontatott hang lassan....tagoooltan elmondta, hogy csaakaaakkooor nyooomjaaa meeeg a goomboot amiiikooor leteeettüük a teeleeefooont. Csöngettem újra, úgy harmadszorra beengedett, megtaláltuk a lakást, a nyitott ajtón át megláthattam a szép és felújított lakás délibábját, de be nem jutottunk, mert a figura mint szent péter állta el a kaput vérben forgó (najó, rendesen vizenyős) szemekkel és azt mondta, állj.
"Én tudom ám, hogy mindig kitalálnak ilyen furfangokat, hogy kiveszi egy ember a lakást, aztán valójában ketten hárman használnálják, na ilyen itt nem lesz!!!!"
Csak azt kérdem én...hogy attól, hogy a "kísérőm" nem nézi meg a lakást, mivel lesz ő abban biztosabb, hogy később sem fogjuk "ketten használni"????
A lényeg, hogy nem akartam feldarabolva az előszobában található ládában végezni, így végül nem tekintettem meg a lakást.
Most indulok a Bécsi útra, ami jobb lesz, de messzebb.

2011. szeptember 18., vasárnap

Hiperkarma

Azt hiszem rám nem hatnak a koncertek. A legjobb zenéktől is csak otthon, egyedül tudok igazán befordulni, sokezer ember között a tömegben ugrálva nem. Egyszerűen nem érzek semmit.
Pedig a Hiperkarma nagyon sok emléket és érzést hoz elő, a tegnapi koncert mégis olyan semmilyen volt...
Amikor egyedül hallgatom, olyan, mintha csak az enyém lenne, nekem írták volna, nekem szólna. Furcsa látni, hogy a többi háromezer lány ugyanezt hallja, ugyanezt érzi, ugyanezt gondolja. Akkor már nem csak az enyém. És az érzelmeimen nem szeretek másokkal osztozni.


2011. szeptember 16., péntek

Új haj


Nyugi nem fogom a rólam készült fantasztikusan szar mobilos-effektes képeimmel elárasztani a blogot a továbbiakban, csak ki kellett próbálnom a képfeltöltést, így pont kapóra jött, hogy most voltam fodrásznál. Ősszel általában előrefrufrut vágatok, nem tudom miért, mert rajtam kívül senkinek nem tetszik, vagyis mindenki szerint elmegy, de oldalrafrufruval vagy eltűzve jobb.



Lakásmizéria

Most, hogy albérlőtársat keresek, plusz albérletet D.- nek és esetlegesen magamnak, ha nem találnék szobatársat, eszembe jutottak a régi albérletes emlékek és rémtörténetek. Na meg olvasom a hirdetéseket és a tipikus kamuszövegeknél már hangosan felröhögök, hiszen annyi lakást megjártam már, hogy egy háromsoros szövegből tudom, mik a lakás legnagyobb hibái.

Kedvencem a "hangulatos" jelző, ami általában annyit jelent, hogy a lakás szűk, felújítatlan, viszont rengeteg ízléstelen házi megoldással javítgatott, emellett tuti, hogy galériás és sötét.

Ha azt olvasom, "jó közlekedés" már zárom is be az oldalt, mert utána egészen biztosan hasonlók következnek, mint "csak húsz perc a Boráros tér", vagy "fél óra alatt a belvárosban van". Nekem ne fél óra legyen a belváros, hanem a belvárosBAN legyen. De mondjuk nekem hatalmasak az igényeim.

Nagyon aranyos még a "retro stílusú" lakás, ami a halott nagymama kiszuperált búroraival van berendezve. Köszönöm, de ha retrot akarok, hallgatok némi '90-es évek diszkózenét, de lakni inkább új bútorok között szeretnék.

A "jó elosztású" lakás, ha nem mellékelnek hozzá alaprajzot, nagyon sokszor ilyesmit jelent, minthogy "a másik szoba a fürdőn át megközelíthető", vagy hogy "az emeletre az egyik hálón keresztül lehet feljutni". Sajnos nem szabad bedőlni az ilyeneknek, ha nem írják le, hogy minden szoba különnyíló vagy ilyesmi, akkor inkább meg se érdemes nézni.

Különösen az ingatlanosok szeretnek ilyen nagy szavakkal dobálózni, mint hogy "napfényes", "napsütötte", ez még akár igaz is lehet, de voltam már olyan lakásban, ahol az egyik kisszoba galériarácsa alatt naponta kerek 30 percig látható volt némi halovány fényecske, pedig napfényesnek hirdették.

A műszakilag és részben felújított, vagy a frissen festett az szimplán szar. Ha a fürdő vagy a konyha felújított akkor a szobákba nem merj benézni se.

A "Blaha közelében" az a kemény nyóckert jelenti, persze ott is lehet élni, én egészen szerettem két és fél éven át.

Az "átlag rezsi" az a júniusi hónapra kiszámolt rezsit jelenti, amikor az albérlők 30 napból 31-et legalább nem tartózkodtak az albérletben. És mondanom se kell, közös költség nélkül.
Bár olyan is volt, hogy komolyan 8 ezer volt az összrezsi télre is, de a csaj jelezte, hogy fűteni nem nagyon fogunk (hisz fűtenek a szomszéd lakásokban), ő az edzőteremben fürdik és mos hajat, lehetőleg tegyek így én is, internet meg nincs, minek.

A lakókról.

A "rendszerető" azt jelenti, hogy az előszobafogasra nem akaszthatsz fel egynél több kabátot, és a cipődet is oda fogják tenni az ajtód elé, mondván a "közös helyiségekben ne tároljunk saját holmit", valamint azonnali hatállyal felmondják a szerződést, ha egyszer ottmarad a mosogató mellett a reggeli kávéscsészéd.

A "nem bulizós lakótársat keresünk" annyit takar, hogy két húszéves vénlány csücsül a nagymamafotelben a leíró nyelvészet jegyzetei mellett naphosszat harisnyazokniban és kötött otthoni papucsban, ha hozzájuk szólsz, hidegvérrel agyonvernek a Magyar Grammatika szigorúan 2006-os példányával ( javított kiadás).

A "társaságot kedvelő" viszont az ellenkezője, saját tapasztalat alapján mondom, hogy az ilyet is messze el kell kerülni, mert nem egyszer fordult elő, hogy vasárnap, fáradtan és hatszáz csomaggal megrakodva felértem a lakásba, és 4 vadidegen spanyol csávót találtam az ágyamban és olyan lány társaságában, aki határozottan nem a lakótársam volt.

Ésakkor még sorolhatnám. De futnom kell a buszra mert lekésem a fodrászt.


2011. szeptember 15., csütörtök

Ezért vagyok szingli

Utálni fogtok, de pontokba gyűjtöttem. Igazából ez nem a szinglilét szabályzata, inkább a bridzsitdszonszságé. Kivételesen tényleg nem a saját és főleg nem az aktuális életemből merítettem.

1. Mi, lányok összetartunk.
2. A csoki, az alkohol és egyéb "drogok" jelentik az élet második értelmét.
3. Soha, soha semmilyen körülmények között nem hívtuk az adott fiút "uramnak". (elképesztő, de huszonévesek használják) Hiszünk a partnerek egyenrangúságában.
4. Nem függünk senkitől. Amikor reszketve várunk egy telefont, az nem függés. Amúgy se látja senki, tehát ilyen nincs is.
5. Minden héten vásárolunk egy csomó feltétlenül szükséges dolgot a ruhatárunk egységesítése és praktikussá tétele érdekében, mégis, amikor valahova fel kell öltözni, kiöntjük a szekrényt és még sincs benne SEMMI, amit felvehetnénk.
6. Rendszertelen az életünk, összevissza eszünk és alszunk, sosincs magunkra elég időnk, de ha van egy este, amikor otthon kell ülni egyedül, megesz a fene és búbánatosak leszünk.
7. Otthon loncsosan leftetünk, de ha randira megyünk, úgy kicsípjük magunkat, hogy minden útépítő munkás mellett félve haladunk el, mert úgyis beszól. Ha nem szól be, mélyen megsértődünk és végiggondoljuk, hogy mi lehet a baj.
8. Bár családdal együtt képzeljük el a jövőnket, 10 éven belül nem akarunk férjhezmenni és gyereket szülni, ez a kor előrehaladtával egyre gázosabb...fokozatosan csökken 8, majd 5-6 évre. A továbbiakról még nem tudok nyilatkozni.
9. Tele vagyunk önértékelési problémákkal, önbizalmunk néha a béka segge alatt van, máskor marhára csodálatosnak érezzük magunkat.
10. Amint egy pillanatra is csodálatosnak érezzük magunkat, kapunk az élettől egy hatalmas ökölcsapást figyelmeztetőleg, hogy azért ennyire nem kellene elszállni. Onnantól kezdve önbizalmunk megint a béka segge alatt van.
11. ( Mivel a 9 a kedvenc számom, a 10-et nem szeretem, de a 11-et majdnem annyira, mint a 9-et, legyen még egy.) Mindig a tökéletes férfiról, Mark Darcyról (jófiú) álmodunk, mégis a Daniel Cleaverekbe (rosszfiú) leszünk szerelmesek, akik jól átvágnak minket. Továbbra is várjuk bőszen Mark Darcyt.



2011. szeptember 14., szerda

Nem megy hogy nem

Hogy jó ez így vagy se, arra nem tudnék válaszolni, de valami történik és ez mindenképpen jó. A nap nagy részében vidám voltam és próbáltam nem arra gondolni, hogy bármit csinálok, valakivel kicseszek, de mikor hazaérek, és a barátok köztnek is vége, nem lehet nem szembesülni azzal, hogy ha nekem jó, akkor valakinek nagyon rossz. Az a baj, hogy ha nekem rossz, attól még másnak is rossz, szóval ez sem bizonyult megoldásnak.

A bennem élő Terézanyu mindenkinek jót akar, lehetőleg mindenkit ő akar megmenteni. Meg kell gyilkolni ezt a hülye Terézanyut, mert már elég fárasztó a jelenléte nekem is, meg másoknak is. Aggódik, meg gondoskodik meg megment, azt is, akit nem kéne, vagy aki nem akarja. Többször bebizonyosodott, hogy sajnos aki nem akarja, azt nem lehet megmenteni, de ez megint más téma.

Egyébként láttam Hámori Gabit a ZP-ben hétfőn, nekem ő az igazi Terézanyu, amikor a könyvet olvasom, akkor is őt képzeltem oda, vagy valaki ilyesmit. Teljesen fiatallányos és kedves kinézete volt, sokkal "nőbbnek" képzeltem. Kellenek az ilyen példaképek, a bridzsitdzsonszok meg a kékikaták, akik reményt adnak a szingli lányoknak, hogy van még esély.

Igazából én is szinglilány vagyok, akkor is, ha évek óta nem vagyok az, és már előtte is folyamatosan függtem másoktól. A szingliség egy gondolkozásmód, és nem az a fajta, hogy karriert akarok, nem gyereket, nekem nem kell pasi, hanem valami egész más. Próbálom megfogalmazni, de nagyon feministásan hangzik. Inkább elteszem magam holnapra és gondolkodom még ezen az elméletemen kicsit.


Van holnap

Sokminden történt tegnap óta és kicsit pozitívabban látom a dolgokat. Ez megint nem egy valamiről szóló bejegyzés lesz, hanem összevissza, mint amilyen én vagyok.

Költözünk. Vagy mindketten, vagy én maradok, és szerzek egy szobatársat. Aki tud ilyet, (lány, jól viseli a hisztit, nem csörtet hajnalban és lehet vele beszélgetni, nem mufurc) szóljon.

Kórházakkal álmodtam, vérvétellel, aztán Zsófikával kerestük a Drakula kastélyt. Nem tudom a vérvételnek volt-e valami köze Drakulához... Mindenesetre megint úgy ébredtem, mint akit agyonvertek és fáj a fejem is.

Továbbá az alábbi telefonszámon várom azok jelentkezését, akik mindig, minden körülmények között mindent elmosogatnak maguk után, és sosem fordult még velük elő, hogy egy poharat mosatlanul (!!!) otthagytak az asztalon. Nem, nincs telefonszám. Találjátok fel magatokat.

Holnap megyek egy félig állásinterjúra. Azért félig, mert egyrészt félállás, másrészt rögtön visszaírtak, hogy fáradjak be az irodába és próbamunkával tesztelnek, amiből naivan azt gondoltam, hogy ha jó vagyok, fel is vesznek. Ma láttam, hogy a jelentkezés a nagyszámú beérkezett önéletrajzok miatt aug. 26-án lejárt. Hoppá. És akkor engem mért hívtak be??



2011. szeptember 13., kedd

Harminc méteren harmincszor

Most kezdtem el bőgni. Kitépem a hajam szálanként. Nincs senki, akivel megoszthatnám, csak ez a nyamvadt blog. Aki tudna segíteni, az nem ér rá, aki ráér, az nem tud segíteni és az egyetlen, akihez most szíve szerint rohannék, az az egyetlen, akihez nem rohanhatok sohasoha többé.

Régebben én voltam a lány, akinek előbb utóbb minden fiú azt mondja, hogy nem szerelmes, vagy most épp másba szerelmes, persze én vagyok az igazi. Én voltam az, aki napi 24 órában várja a hívást és összerezdül minden telefonra, hogy hátha. És amikor hívják, akkor rohan, és soha nem mondja le, és mindig van kedve, és sosem késik és sosem bizonytalan, és annyira szeretné, hogy végre valaki szeresse.

Most én lettem a gaz csábító, aki összetöri a másik lelkét és hülyét csinál a másikból, aki nem tudja, mit akar, aki játszik mások érzelmeivel.

Mindig azt hittem, hogy erre születni kell, és aki ezt csinálja, az egy típus, és én attól a típustól a továbbiakban szeretném magam távol tartani. Nem olyan nehéz ezt csinálni. Nem olyan nehéz eljutni odáig, hogy az én kezemben van az irányítás, enyém a végső szó és mindenről én döntök. Nagyon ijesztő dolog. Megijedtem magamtól. Megijedtem attól a szörnyetegtől, amivé válhatok, ha így folytatom. Én nem akarok ilyen lenni.

Én a szomszéd lány akarok lenni, kedves és nem bonyolult. Miért nem megy?

Mónika szerint mindig azt a kérdést kell feltenni, hogy nekem most mi lenne a legjobb?
Nekem most az lenne a legjobb, ha elhúzhatnék ebből a rohadt lakásból a francba, elköltöznék bárhova és nem lenne senki és semmi amitől függök. Vagy az lenne a legjobb, ha a kettő közül az egyik egyáltalán nem létezne, nem is tudnék róla, nem is emlékeznék rá, hogy volt, mert amíg emlékszem, addig nem tudom kitörölni. Egyiket se. Egyik pillanatban utálom, másik pillanatban meg tudnék halni a szerelemtől. Én nem voltam ilyen. Valaki mondja meg, hogy mi ez, én nem ez vagyok, én tudok dönteni, én el tudom dönteni mit érzek, én nem vagyok egy ilyen szarkupac, mint ahogyan viselkedem hónapok óta.
Mónika szerint pozitív irányba indultam el és kezdek kiteljesedni, én azt érzem kezdek bekattanni, és Mónika "beszélt rá" erre az egészre, ha ő nincs, most élném a normális életemet így vagy úgy, de nem ilyen döntésképtelenül. Mi az, hogy mindig több út van és sosem csak egy vagy kettő?? Ez egy hülyeség, kurvára két út van és nekem választanom kellett, mert nem mehetett így tovább és jelen pillanatban kurvára úgy érzem, hogy a rossz utat választottam.
A könnyebbet. De azt gondolom, hogy ha a másikat választottam volna, akkor még nagy szenvedés meg változások árán, de ugyanide jutottam volna pár hét múlva, hogy nem jó. De mindig ott van a kisördög, aki azt mondja, hogy mi van ha nem? Hogy mi van, ha lehetne másképp?

De egyszer kimondtam, hogy végleg, akkor tartom magam a szavamhoz, mert nem akarok egy rohadt dög lenni, mint ami most vagyok.
Ma jön a tulaj. Muszáj aláírni a szerződést, mert nincs másik lakás, ahova mehetnék. De nem akarok itt maradni. Annyira nem akarok.

Barátok?

Nekem nincsenek barátaim. Egy darab se. Régen voltak, igaziak, de azt is elcsesztem, megbántottam őket és már nincsenek. Nem lehet helyrehozni, nyolcszázszor próbáltam.

Vannak "haverjaim" ami nagyon hülye szó, mert arra utal, hogy együtt lógunk és füvezünk a téren pedig ez nem ilyen.

Igaziból elég sokféle cimborák vesznek körül, de egyik se olyan, amilyenre szükségem lenne.
Vannak a régirégi "barátok", akik ismernek és mindent tudnak rólam és ez valahol jó. De messze vannak, külföldön, vagy elfoglaltak, vagy nem fér bele az életükbe hogy heti szintű kapcsolatot tartsanak velem, vagy bedepiztek és nem mennek emberek közé, sok verzió van. Mindenesetre sokmindent nem lehet velük kezdeni. Általában számíthatok rájuk, ha nagy baj van, de végülis anyukámra is számíthatok, de anyukám se jönne el velem szórakozni az éjszakába, mint ahogy ezek a barátaim se. Rábeszélni őket olyasmire, amihez nincs kedvük....áh, rég feladtam.

Vannak a haver jellegű haverok, akikkel csak szórakázni járok, ők is nagyon aranyosak és jófejek, és ha inni támad kedvem, elég gyakran velem tartanak, de nem oszthatom meg velük az élet nagy problémáit (próbáltam), mert csak kiröhögnek, meg úgysem értik, mert nem követik pontról pontra az életem eseményeit/ nem ismernek 10 éve, csak 3-4-5.

Vannak az újkeletű barátaim, akik a legkevesebben vannak, konkrétan egy darab Nóri, aki tudja az aktuális helyzetet, de alig pár hónapja ismer jobban. Sokszor van kedve sokmindent csinálni, nem érzem azt, hogy a terhére lennék és bármit meg tudunk beszélni. De nem ismer 10 éve és nem merném felhívni éjjel 3-kor, ha úgy adódna.

Végül vannak azok a barátaim, akik nem is a barátaim. Valakinek a barátai, de nem az enyémek. Pedig néha próbálom elhinni, és annyira szeretném, hogy azok legyenek, de nem. Befogadtak, de nem magam miatt, és nem akarnak se megismerni, de megérteni, se elfogadni. Nem én kellek nekik.

Kirekesztettnek érzem magam mindenhonnan. Változtatnék én, csak valaki mondja meg hogyan. Álljak ki az utcára, és hirdessem egy táblán hogy legjobb barátot keresek? Egy darab elég lenne, igazán komolyan beérném vele.

Nincs hol, nincs kinek / Dönteni kell

Valójában már a tény, hogy blogot indítok, önmagában ironikus. Tulajdonképpen 2006 nyár óta folyamatosan blogolom a senkit nem érdeklő agyfaszságaimat mindenhova, kisebb megszakításokkal. Mióta normálisnak tartom magam, nagyobb megszakításokkal.

Szóval üdvözlöm magam újra a nemnormális, élet-értelmét-nemtaláló, depressziós világomban. Azt hiszem ilyen vagyok igazából én. Mindig van valami bajom, és sose tudok örülni igazán semminek, nyafogós, idegesítő hp vagyok, ahogy Vili is megmondta. Tökéletesen lényegtelen, hogy ki az a Vili. Amikor jókedvem van, az is én vagyok, de boldog, az nem tudok lenni. Alapvetően vagyok rá képtelen, megakadályozom magam benne. Nem tudom miért, elcseszett vagyok és kész, újabban a kedvenc kifejezésem is ez a Skinsből: i'm so fucked up. (Tudom, hogy ez azt jelenti, hogy szar a kedvem meg ilyesmi.) Mondjuk hozzá tartozik, hogy nem hiszek a boldogságban, csak a boldog pillanatokban, meg abban, hogy lehetsz az életeddel elégedett. Na, elégedett, az nem vagyok/leszek soha.

Tök jó lenne ilyen szép tematikus bejegyzéseket csinálni, amik szólnak is valamiről, de sajnos ömlik belőlem a minden. Nem tudom, mit akarok kezdeni az életemmel, ez egy iszonyú hatalmas kérdés, főleg úgy, hogy jelenleg olyan kérdésekre sem tudok válaszolni, hogy mit ennék ebédre. Így van ez egy ideje. Régebben nem voltam ám ilyen döntésképtelen. Vagy csak sose kényszerültem nagy döntésekre, mindig a helyzet szülte őket. Most meg ugyebár.

Hogyan is tudnék válaszolni anyám kérdésére, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, amikor arra sem tudok válaszolni hogy. Hogy kit szeretek? Igazából mindenkit. Irtó hülyén hangzik de múltkor egy részeg pillanatomban megértettem az egész szeretésdolog mélységét és összetettségét és hirtelen szerettem az egész világot. De nem úgy nagyáltalánosságban, hanem a saját életemre vonatkozólag. Álltunk a féltesómmal a kitudjamelyik folyó partján Győrben (sose tanulom meg) átöleltük egymást és hirtelen megéreztem hogy micsoda nagyszerű "szövetség" is van köztünk, mindennek ellenére ami valaha volt a múltban...és aztán ezt az összes kapcsolataimra is továbbértelmeztem és rájöttem, hogy egyvalakit szeretni igen nagy felelősség és igazából nem is lehetséges. És hogy lehet úgy szeretni valakit, hogy szinte sose látod, meg úgy is, hogy azt érzed adott pillanatban, hogy utálod, meg úgy is, hogy mást is szeretsz közben. Annyiféle van.

Most csak azt szeretném, hogy elmúljon ez a borzasztó érzés a gyomromból, és ne álmodjak hülyeségeket, amik nem lehetségesek már, mert elcsesztem mindent. Bár "veled álmodni könnyebb, mint egyedül ébren, vagy valaki mással", de ez annyira sablonos és üres, mint a címe is, és különben is mikor szerelmi bánatos az ember, akkor hirtelen minden dalszöveget magáénak érez.
Talán...talán egyszer majd valamiképpen rendeződik ez is valahogyan. Majd kialakul. Csak addig ne haljunk bele.