Kilátástalan

A gyengébb idegzetűek már most abbahagyhatják az olvasást, ugyanis nettóhiszti 2. következik.

A szobám ablakából a Baross utcára látok ki, szemben egy szépronda pirosas épület, de nagyjából ezt is eltakarja a függöny, mert nem akarom, hogy belássanak.

Régen a Citadellára nézett az ablakom, mondjuk ha kevésbé a távolba emeltem a tekintetem, akkor a nyócker lepusztult bérházainak gusztustalan belső udvarait láttam, de kit érdekelt, mikor a távolban magasodott a hatalmas sörnyitó. Minden este kinyitottam az ablakot szellőztetés céljából és percekig bámultam a Citadellát, telente élveztem, ahogy a hideg az arcomba csap, miközben a lábamat melegíti a radiátor, aminek nekidőlök. Megfigyeltem, hogy általában nullaóra ötperckor kapcsolják le a szobor világítását (nyáron sokszor jóval később).

Életem legszarabb hasonlata, de akkor még voltak kilátások az életemben. Rengetegszer csücsültem az önsajnálat mély, sötét, ragacsos gödrében, sokszor éreztem, hogy semmi értelme az egyetemnek, semmi értelmem sincs nekem se, mert egy darab szar vagyok. De ezekben a dolgokban sose hittem igazán. Pillanatnyi elkeseredésemben olyan dolgokat képzeltem, melyekről tudtam, hogy nem igazak, és csak a rosszkedv mondatja velem.

Nem hittem el, hogy nincs csoda, és nem hittem el azt sem, hogy lehetséges a nincs sehogy.

Most meg ülök a kilátástalan szobámban naphosszat, nézem, mint a levágott szőrű pulikutyák a függönyön keresztül a pirosasronda házat, és nem gondolok semmire.

Próbálom elhinni, hogy van csoda, és majd lesz valami, az nem lehet, hogy soha ne legyen munkám és valódi életem, de már nem olyan mint, régen, hogy majd...most kellene, most kell valaminek történnie, mert ez így nem jó ez.

Hiszen mindenkinek van munkája és élete. Hogyan találtad? Ja, egy ismerősöm ajánlott be. Hát, még az egyetem alatt mondta egy tanárom, hogy van ilyen lehetőség és. Csak azért vettek fel, mert tudok spanyolul. Tök véletlenül jött össze. Pont megüresedett egy hely, mikor írtam nekik.

Nem tudok spanyolul. Ha már itt tartunk, angolul se nagyon, sőt egyéb más idegennyelven se. Néha úgy érzem, magyarul se.

Nem vagyok se mérnők, se fejlesztő, se programozó, se webgrafikus, se nyomdász, se semmi.

Nincs jogsim, ebből kifolyólag autóm se, nincs 1-2-3 éves gyakorlatom semmiben, nem vagyok üzleties megjelenésű és munkamániás önmagát motiváló proaktív személyiség.

Nem értek semmihez. Öt évig tanultam az egyetemen...mit is? Leginkább gondolkodni. De arra sajnos sehol nincs szükség. Szeretek kitalálni dolgokat, meg leírni őket, szeretem a képeket és a színeket és az állatokat és az embereket és a színházat és a könyveket és a filmeket és a táncot és szeretek beszélgetni emberekkel és megszervezni mindenfélét és szaladgálni különböző helyekre és azt hiszem képes lennék megtanulni gyakorlatilag bármit a szinkronúszáson kívül akár két hét alatt ha kell (azt is csak azért nem, mert mindig belemegy az orromba a víz és már félek) de nem kellek sehova.

Honnan tudják, hogy eredetibb ötletei vannak valakinek attól, hogy megtanult háromféle marketingkönyvből készült összesen százoldalnyi kivonatot? Vagy hogy jobban ért az emberekhez, aki tanult 2 félévnyi pszichológiát, mert a barátnői azt mondták, hogy az most a legnagyobb divat? Legalább próbálnának ki, és úgy mondanák, hogy köszi, nem te kellesz.

Törődjek bele, hogy kiragaszthatom a vécébe a diplomámat és menjek el eladónak a New Yorkerbe? Nem vagyok rá képes. Mindenre van kifogásom, tudom. És aki akar, az dolgozik.

Hát én mindennél jobban akarok. De gondolkozni is akarok, és nem csak azon, hogy hány húst is sütöttem már ki a mekiben, vagy hogy hány másodperc van még hátra a munkaidőből.

Egyszer talán nekem is sikerül, engem is beajánl egy ismerős, vagy pont megüresedik egy hely, vagy holnap reggelre megtanulok spanyolul. Biztos vannak csodák. Egyszer talán velem is történhet szerencsés véletlen. Addig meg nézem a barnáspirosasgusztultalan házat és gondolatban megkérdezem a pulikutyákat: ti hogy bírjátok...?