Miért akarunk mindig mást, mint ami van? Bár csak a saját nevemben tudok nyilatkozni, azért sejtem, hogy nem én vagyok az egyetlen élőlény, aki folyton a múltat siratja és a jövőt várja.
Kurva nehéz ám a jelenben élni. Mondani ugye könnyű, éld át a pillanatot meg mittomén, de sajnos a pillanatot csak úgy lehet átélni, ha arra pont nem gondolok, hogy most akkor átélem és jólesz, mert akkor oda az egész. És én mindig ezt csinálom. Ha valami jó, akkor azonnal elkezdek koncentrálni, hogy hé ezt most el ne szalaszd mint legutóbb, és máris tökéletesen szomorú leszek és átélem, ahogy elmúlik a pillanat és már sajnálom, hogy a következő pillanatban már egy másik pillanat lesz és így tovább. Tehát csak akkor sikerül, amikor nem görcsölök rá, de azt meg igen nehéz, mert akkor honnan tudom, tényleg átéltem, ha eszembe se jutott közben, hogy jé, most átélem.
Najó, ezt nem ragozom tovább, mert belekavarodnék mint majom a házicérnába, ahogy Jenő bácsi mondta ma, de szerintem ennek a kifejezésnek semmi értelme nincs. Viszont ezt a pillanatátélés dolgot kellene tanítani az iskolában a fotoszintézis helyett, mert a fotoszintézist egészen biztosan kevesebb alkalmam lesz gyakorolni az életben mint a pillanatátélést. Hacsak növénnyé vagy erdővé nem válok egyszer, ami amúgy a hosszútávú terveimben pont szerepel.
Mindig az a típus voltam, aki csak úgy tud élni, hogy mindig van mit várni, gyerekkoromban a farsangot meg a karácsonyt, később más dolgokat vártam. Bár megjegyzem a karácsonyt még most is nagyon várom, már augusztustól általában. Ez a legrosszabb hozzáállás, mert hónapokat vagy heteket várok egy-egy kisebb eseményre, ami aztán nyom nélkül és kegyetlenül hamar elmúlik, aztán jön az eseményutánidepresszió (nemfélreérteni), majd rövid időn belül új várnivaló történést kell találnom.
Ha jól emlékszem, középsuliban kezdtem úgy igazán felfogni az idő múlását és értékelni az életemet, merthogy azelőtt inkább azt vártam, hogy csak szabaduljak már meg a béna osztálytársaimtól és legyek idősebb. Olyan tizennégy éves korom körül elkezdtem metálzenét hallgatni, megtanultam, mi az az önmagunknak kreált áldepresszió, na onnantól kezdve folyamatosan arra treníroztam magam, hogy élvezzem az életet, mert lesz ez még így se, miközben állandóan boldogtalan voltam és vártam, hogy majd egyszer jobb lesz.
Gondolom nem nagy meglepetés: nem lett jobb. Ha mindig csak azt várom, hogy mikor lesz már jobb, ... igen. Rajtam múlik kizárólag és tudom, hogy bármikor lehet jobb. Csak valaki megtaníthatná, hogyan kell.
Sajnos azóta is a középiskolás meg most már az egyetemista felelőtlen boldog életemet sírom vissza, amikor olyan könnyű volt minden, nem kellett dönteni meg gondoskodni magamról, csak megtanulni az anyagot és jólérezni magam. Mégsem éreztem jól magam, hiába emlékszem úgy. Voltak tökéletes pillanatok, de mindig elégedetlen voltam az adott helyzetemmel és ez nem jó így. Hogyan kell?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése