Nincs hol, nincs kinek / Dönteni kell

Valójában már a tény, hogy blogot indítok, önmagában ironikus. Tulajdonképpen 2006 nyár óta folyamatosan blogolom a senkit nem érdeklő agyfaszságaimat mindenhova, kisebb megszakításokkal. Mióta normálisnak tartom magam, nagyobb megszakításokkal.

Szóval üdvözlöm magam újra a nemnormális, élet-értelmét-nemtaláló, depressziós világomban. Azt hiszem ilyen vagyok igazából én. Mindig van valami bajom, és sose tudok örülni igazán semminek, nyafogós, idegesítő hp vagyok, ahogy Vili is megmondta. Tökéletesen lényegtelen, hogy ki az a Vili. Amikor jókedvem van, az is én vagyok, de boldog, az nem tudok lenni. Alapvetően vagyok rá képtelen, megakadályozom magam benne. Nem tudom miért, elcseszett vagyok és kész, újabban a kedvenc kifejezésem is ez a Skinsből: i'm so fucked up. (Tudom, hogy ez azt jelenti, hogy szar a kedvem meg ilyesmi.) Mondjuk hozzá tartozik, hogy nem hiszek a boldogságban, csak a boldog pillanatokban, meg abban, hogy lehetsz az életeddel elégedett. Na, elégedett, az nem vagyok/leszek soha.

Tök jó lenne ilyen szép tematikus bejegyzéseket csinálni, amik szólnak is valamiről, de sajnos ömlik belőlem a minden. Nem tudom, mit akarok kezdeni az életemmel, ez egy iszonyú hatalmas kérdés, főleg úgy, hogy jelenleg olyan kérdésekre sem tudok válaszolni, hogy mit ennék ebédre. Így van ez egy ideje. Régebben nem voltam ám ilyen döntésképtelen. Vagy csak sose kényszerültem nagy döntésekre, mindig a helyzet szülte őket. Most meg ugyebár.

Hogyan is tudnék válaszolni anyám kérdésére, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, amikor arra sem tudok válaszolni hogy. Hogy kit szeretek? Igazából mindenkit. Irtó hülyén hangzik de múltkor egy részeg pillanatomban megértettem az egész szeretésdolog mélységét és összetettségét és hirtelen szerettem az egész világot. De nem úgy nagyáltalánosságban, hanem a saját életemre vonatkozólag. Álltunk a féltesómmal a kitudjamelyik folyó partján Győrben (sose tanulom meg) átöleltük egymást és hirtelen megéreztem hogy micsoda nagyszerű "szövetség" is van köztünk, mindennek ellenére ami valaha volt a múltban...és aztán ezt az összes kapcsolataimra is továbbértelmeztem és rájöttem, hogy egyvalakit szeretni igen nagy felelősség és igazából nem is lehetséges. És hogy lehet úgy szeretni valakit, hogy szinte sose látod, meg úgy is, hogy azt érzed adott pillanatban, hogy utálod, meg úgy is, hogy mást is szeretsz közben. Annyiféle van.

Most csak azt szeretném, hogy elmúljon ez a borzasztó érzés a gyomromból, és ne álmodjak hülyeségeket, amik nem lehetségesek már, mert elcsesztem mindent. Bár "veled álmodni könnyebb, mint egyedül ébren, vagy valaki mással", de ez annyira sablonos és üres, mint a címe is, és különben is mikor szerelmi bánatos az ember, akkor hirtelen minden dalszöveget magáénak érez.

Talán...talán egyszer majd valamiképpen rendeződik ez is valahogyan. Majd kialakul. Csak addig ne haljunk bele.