Régebben én voltam a lány, akinek előbb utóbb minden fiú azt mondja, hogy nem szerelmes, vagy most épp másba szerelmes, persze én vagyok az igazi. Én voltam az, aki napi 24 órában várja a hívást és összerezdül minden telefonra, hogy hátha. És amikor hívják, akkor rohan, és soha nem mondja le, és mindig van kedve, és sosem késik és sosem bizonytalan, és annyira szeretné, hogy végre valaki szeresse.
Most én lettem a gaz csábító, aki összetöri a másik lelkét és hülyét csinál a másikból, aki nem tudja, mit akar, aki játszik mások érzelmeivel.
Mindig azt hittem, hogy erre születni kell, és aki ezt csinálja, az egy típus, és én attól a típustól a továbbiakban szeretném magam távol tartani. Nem olyan nehéz ezt csinálni. Nem olyan nehéz eljutni odáig, hogy az én kezemben van az irányítás, enyém a végső szó és mindenről én döntök. Nagyon ijesztő dolog. Megijedtem magamtól. Megijedtem attól a szörnyetegtől, amivé válhatok, ha így folytatom. Én nem akarok ilyen lenni.
Én a szomszéd lány akarok lenni, kedves és nem bonyolult. Miért nem megy?
Mónika szerint mindig azt a kérdést kell feltenni, hogy nekem most mi lenne a legjobb?
Nekem most az lenne a legjobb, ha elhúzhatnék ebből a rohadt lakásból a francba, elköltöznék bárhova és nem lenne senki és semmi amitől függök. Vagy az lenne a legjobb, ha a kettő közül az egyik egyáltalán nem létezne, nem is tudnék róla, nem is emlékeznék rá, hogy volt, mert amíg emlékszem, addig nem tudom kitörölni. Egyiket se. Egyik pillanatban utálom, másik pillanatban meg tudnék halni a szerelemtől. Én nem voltam ilyen. Valaki mondja meg, hogy mi ez, én nem ez vagyok, én tudok dönteni, én el tudom dönteni mit érzek, én nem vagyok egy ilyen szarkupac, mint ahogyan viselkedem hónapok óta.
Mónika szerint pozitív irányba indultam el és kezdek kiteljesedni, én azt érzem kezdek bekattanni, és Mónika "beszélt rá" erre az egészre, ha ő nincs, most élném a normális életemet így vagy úgy, de nem ilyen döntésképtelenül. Mi az, hogy mindig több út van és sosem csak egy vagy kettő?? Ez egy hülyeség, kurvára két út van és nekem választanom kellett, mert nem mehetett így tovább és jelen pillanatban kurvára úgy érzem, hogy a rossz utat választottam.
A könnyebbet. De azt gondolom, hogy ha a másikat választottam volna, akkor még nagy szenvedés meg változások árán, de ugyanide jutottam volna pár hét múlva, hogy nem jó. De mindig ott van a kisördög, aki azt mondja, hogy mi van ha nem? Hogy mi van, ha lehetne másképp?
De egyszer kimondtam, hogy végleg, akkor tartom magam a szavamhoz, mert nem akarok egy rohadt dög lenni, mint ami most vagyok.
Ma jön a tulaj. Muszáj aláírni a szerződést, mert nincs másik lakás, ahova mehetnék. De nem akarok itt maradni. Annyira nem akarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése