Partiállatok

Attól eltekintve, hogy a tegnapi betegen kétsörtől berúgásom óta sohatöbbetnemiszom, elgondolkoztam, hogy tényleg én vagyok a gáz, amiért 23 évesen inkább megyek társaságba, mint ülök otthon "párommal, kedvesemmel, szerelmemmel"?

Jó, tudjuk, hogy nem vagyok az a partiállat, aki minden nap hajnali 5-ig tolja, de heti 1-2 estét el lehet tölteni emberek között, nem? Akáresetleg alkohol társaságában. Nem tudom merjem-e mondani, de talán heti egy igazi táncolós banzáj is belefér, vagy nem? Én vagyok elcseszett szingliéletmódot képviselő, nemférekabőrömbe típusú haddnemondjam mi, mert nem "az én édes mackókám" az egyetlen létező emberi kapcsolatom?

Vagy legalábbis megvan bennem az igény. Mert hogy a megvalósítás folyamatosan olyan problémákba ütközik, hogy az ilyen valamitcsinálós estéimhez nem találok senkit, ugyanis mindenki otthon ül mackóban a mackóval. Bár egy előző bejegyzésben már nagyjából felmértem, hogy eléggé nullához közelít azoknak a potenciális barátnőimnek a száma, akiket egyáltalán meg merek kérdezni ilyesmi kiruccanásról.

És ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor régebben se volt ez olyannagyon másképp. Esetleg bizonyos időszakokban, de úgy folyamatosan tuti nem. Velem van a baj. Most jöttem rá. Olyan barátokat választok, akiknek a szórakozási igényei messze alulmaradnak az enyémekhez képest. De legalább tudunk miről beszélni. A partiállatokkal nem igazán tudok miről beszélni.

Asszem én mégis partiállat vagyok, csak azon belül valami mutáció, ezért mindenféle sorból kilógok. A fenébe.