Tudom, még csak szombat van, de az ilyen otthonülős napok egybefolynak. Imádom ezt a nem túl meleg, de napsütéses, őszies, kutyasétáltatós időt. A vasárnapokat viszont utálom. Mióta Pesten élek, különösen, mert 5 évig szinte minden vasárnap a visszautazásról szólt. Pár év alatt sikerült kialakítanom egy rosszullevős rutint is, minden vasárnapi ebéd után rendszeresen hányingerem lett, és mire vonatra szálltam, már hullafehér voltam.
Másrészt a vasárnap a hétvége végét is jelenti, amit középiskolásként különösen gyűlöltem, mert bármikor elterveztem, hogy már pénteken vagy szombaton megcsinálom a házikat, sose jött össze, és mindig vasárnapra halasztottam, lehetőleg azon belül is délutánra-estére.
Aztán itt van ez a világvége dolog, hogy Szentivánról másfél óránként megy busz Győrbe vasárnap, nem mintha szükségem lenne rá, mert általában semmi dolgom a városban hétvégente. De emiatt még jobban elzártnak érzem magam mindentől, nyüzsöghetnékem van, emberek között akarok lenni, bármit csinálnék, csak ez a kihaltságérzés elmúljon. Ha bemegyek a városba, még rosszabb, mert 1-1 első tavaszi napsütétes napot leszámítva, amikor mindenki zúz be a Baross útra fagyizni, teljesen üres a város. Sőt, már szombat délután üres, különösen télen, láttam régebben, amikor 5-6 fele kóvályogtam haza edzésről (még egyetem alatt is.)
Sosem éreztem magam szentiváninak, mindig győri voltam, semmihez sem akartam tartozni, ami Szentivánt jelenti. Olyan, mintha valahol a világűrben lenne a házunk, meg a kert, de ami körülötte van, arról nem akarok tudni, a legközelebbi hely, amiről tudni akarok az Győr belvárosa. Mégis olyan jó itt.
Most úgy kimennék a Frodóval sétálni egyet, de megint kihaltnak éreznék mindent, és túl szentiváninak, túl vasárnapinak és aztán maradni akarnék még itthon, meginni egy kakaót este és megnézni valami hülye műsort a tévében, aztán bepakolni a táskámat, megfürödni és lefeküdni aludni. És arra szeretnék ébredni, hogy anya bekapcsolja a Danubius rádiót, hétfő reggel 6 óra van, iskolába kell menni és az asztalon vár a reggeli. Még majdnem sötét van kint, álmos vagyok, és tudom, hogy ma törifelelés, amitől rettegek. Felszállok a 7 órás buszra, ahol minden arc ismerős, fél 8-ra beérek a suliba, ahol már várnak a barátaim, és elmeséljük egymásnak a hétvégét és alig várjuk, hogy vége legyen a hatodik órának és mehessünk a színkörre és aztán haza. És kezdődik minden elölről. Olyan jó lenne csak még egyszer, csak egy napig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése