Aki táncol, az NEM TE VAGY, TE maga a tánc vagy

Múlt héten elhatároztam, hogy minden edzésre elmegyek innentől kezdve (hétfő-kedd-csütörtök). A hétfő sikerült, de kedden a villamosmegállóban vettem észre, hogy nem hoztam cipőt. Lett volna még idő hazarohanni és hozni, vagy táncolhattam volna zokniban is, biztos van ember rajtam kívül, akivel előfordult már hasonló. Ehelyett visszamentem a Corvinba és bőgtem fél órát, mert tudtam, hogy ezeket direkt csinálom, nem véletlenül hagyom otthon a cipőmet, nem véletlenül betegedek le, nem véletlenül szervezek úgy minden mást, hogy még véletlenül se tudjak elmenni.

Azt hiszem körülbelül 4 éves korom óta járok "táncolni" kisebb megszakításokkal, eleinte művészi tornára, majd jazzbalettre, később jazztáncra, klasszikus balettra, akrobatikára, showtáncra, hip-hopra és még kitudja mire. Ha valaki összeszámolja, hogy összesen hány évet táncoltam, biztosan meglepődik, hogy ehhez képest milyen szinten vagyok. Merthogy seholse. Jó, a baletton kívül azért nagyjából minden stílusról van elképzelésem és viszonylag könnyen elsajátítok egy koreográfiát. De sose voltam elég jó. Mindig egy hajszállal voltam rosszabb a többieknél, egy hajszállal alacsonyabbra emeltem a lábamat, egy hajszállal kevesebb erővel csináltam. Ez a hajszálnyi távolság mostanra kötélvastagságúvá nőtt, és már nem tudom behozni a lemaradást. Az a baj velem, hogy sose láttak rajtam akkora lelkesedést tánc közben, mint a többieken, hiába éreztem belül, hogy én ezt imádom csinálni, mindenki azt látta, hogy muszájból csinálom, és olyan vagyok, mint a puding.

Pedig a világon a legjobb dolog a tánc. Nem az a része, amikor századszor kell elismételni a 3 perces koreográfiát, vagy ezerszer kigyakorolni egy-egy mozdulatot, hanem amikor egy percre vagy egy pillanatra megfeledkezek arról, hogy mások is vannak körülöttem, egy percre nincs semmi, csak a tánc, és én se vagyok már, nem én táncolok, a tánc táncol engem. Ugyanez az érzés színpadon úgy hatszázszoros erővel tör rám. Ezért megéri csinálni.

Megérte legalábbis. Éveken át lemondani a szombatokról, a délutánokról, az estékről, a bulikról, társasági eseményekről, mindenről. Egy csapat tagja voltam, és a csapatot nem lehetett cserbenhagyni, bár a csapat minden tagja szart a fejemre magasról. Mindig a hierarchia legalján voltam, de a legnyomibbakkal meg én nem akartam barátkozni. Ezért táncon sose voltak barátaim, vagy csak elvétve. Anyukám minden edzésre elvitt, vagy értem jött, nem volt kérdés, hogy megyek-e, menni kellett. Pedig anya sose erőltette, vagy amennyire erőltette, azért hálás vagyok neki. A többi szülő gusztustalan módon nyomatta a saját gyerekét, pénzt, időt és főleg becsületet nem kímélve hajtották előre a tehetségesnek nyilvánított szerencsétlen csemetét, aki hétvégente elsírta magát, hogy "anya mikor mehetek egyszer játszani?". Anya bár elfogult volt, látta, hogy nem leszek se világsztár se magyar bajnok egyéniben, de fontosnak tartotta a sportot és a művészetet, szerencsére nem mindenáron, nem az én testi és lelki egészségem árán. Talán ezért voltam mindig egy hajszállal a többiek mögött, talán nem voltam elég tehetséges, nem tudom.

Most viszont nincs se csapat, se anya, aki elvigyen edzésre. Nincs se fellépés, se verseny, mert ennyit már nem ér meg. A sokadik tánciskolával próbálkozom, de néhány alkalom után mindegyiket megutálom, bármennyire is fantasztikus a tánc. Mindig elhatározom, hogy nem foglalkozom a többiekkel, csak magammal és a tánccal foglalkozom, ne figyelek kifelé. De nem megy.

Aznap, amikor edzés van, már gyomorgörccsel kelek fel, és egész nap ott jár a fejemben a gondolat, hogy mindjárt menni kell, jöjjön valami közbe, mert nem akarok. Közben bíztatom magam, hogy deee, jóó lesz és mindenfélék. Amikor el kell indulni, és tegyük fel, hogy rávettem magam az indulásra, útközben úgy százszor képzelem el, hogy visszafordulok és mennyi jó dolgot csinálhatok helyette. Már félve megyek be, és reménykedek benne, hogy az öltözőig senkinek se kell köszönni. Aztán belépek az öltözőbe, és veszek egy nagy levegőt és igyekszem nagyon hangosan köszönni, mert annál iszonyatosabb nincs, mint mikor közepesen hangosan köszönök és senki nem köszön vissza. Tehát jó esetben visszaköszönnek. Odasompolygok egy üres padhoz (imádkozom előtte, hogy legyen) és marha gyorsan átöltözöm. Utána úgy öt percet kóválygok a lépcsőn és próbálok úgy tenni, mintha mindig mennék valahova, nehogy azt higgyék, hogy nincs semmi dolgom és szánalmas vagyok. Eközben a többiek mind egymással beszélgetnek. Rajtam kívül MINDENKI beszélget valakivel. Az újak is, mert ők már megtalálták egymást, csak én vagyok képtelen odamenni hozzájuk hogy beszélgetést kezdeményezzek. Utána nincs mese, be kell menni a terembe. Próbálom kitalálni, hogy hol tudok úgy leülni, hogy ne körém, rám, mellém, belém üljenek a menőek, akik annyira nem vesznek észre, hogy még útban se vagyok nekik. Engem viszont frusztrál, ha rámülnek és átbeszélnek a fejem fölött. Amikor végre elkezdődik az edzés, beállok a második sorba, majd folyamatosan csúszok hátrébb, mert mindenki érzi, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem, és fokozatosan elfoglalják a helyemet.

Ezek után már kurvára mindegy, hogy milyen és hogy megy a tánc.

Minden edzés előtt és után felteszem magamnak a kérdést, hogy megéri? És a válasz mindig az, hogy igen, mert tánc nélkül nem tudok élni. Nem úgy, mint a csoki nélkül, hogy tudok, de nem érdemes, egyszerűen nem tudok. Csak tudnám, akkor mi a megoldás.