Mostakarom

Olyan vagyok mint a gyerekek, mindig minden rögtön kellene. Tárgyak, képességek, események, tél, tavasz, nyár, hó, hideg, napsütés. Nem tudok várni.

Időnként bevillan egy ötlet, amitől bepörgök, mint a búgócsiga és a hatása alatt fél órán belül megtervezem a hátralevő életemet az ötlet köré. Ilyenkor semmi másra nem tudok koncentrálni, felveszek egy enyhén bamba, távolba meredő arckifejezést, és csak gondolkodom gondolkodom a megvalósításon. Ettől annyira belelkesülök, mint a háromévesek karácsony előtt, tele vagyok tervekkel és nem bírok magammal, annyira nekilátnék már a kivitelezésnek. Általában aludni sem tudok az izgatottságtól, reggel mégis kipihenten, tele energiával ébredek.

Aztán rájövök, hogy nem fog ez azonnal menni. Elmesélem mindenkinek, az kárpótol valamennyire. Lehurrognak, kinevetnek, mosolyognak rajtam. Ez lelomboz. De nem érdekel, én akkor is megmutatom.

És aztán a valóság szépen lassan kezd körvonalazódni, rájövök, hogy nem két hét alatt leszek bárzongorista vagy jazzgitáros, hogy nem árulnak a Teszkóban akciós lovaglást kilóra, hanem hosszú éveken át kell küzdeni, hogy bármennyire is szeretném, nem leszek én a fekete hattyú huszonhárom évesen már soha.

Vannak nehéz pillanatok, sőt nehéz hónapok. Van, amikor az egészet unom, vagy reménytelennek érzem. Van, hogy leájulok a lóról a melegtől, vagy le se tudok szállni, úgy összefagytam. Szokott olyan izomlázam lenni, hogy menni is alig tudok. Egyszer anyám vállfákkal dobált, hogy ne énekeljek, mert kiugrik az ablakon.

De amikor vége van egy fárasztó edzésnek, amit keményen végigcsináltam, vagy amikor bevezetem a lovat az istállóba és nekidőlök a meleg, bundás oldalának, vagy ha bármilyen feladatot, amihez alig volt erőm, teljesítek, úgy érzem, csináltam valami fontosat. Nekem fontosat.

Persze minden változik, én is, a célok is. Lehet, hogy két év múlva egész más tervek hoznak majd lázba, akkor a jelenlegi terveket el kell engedni. De nem az első akadálynál. Ha nem megy, erőltetni kell, és mindaddig küzdeni, amíg ez a kellemes érzés tölt el az akadályok átugrása után.

Mindössze annyit kell tennem, hogy magamat figyelem. Ne az motiváljon, hogy az egyik valaki szebben táncol, vagy a másik régebb óta lovagol. Csak az számít, hogy én mit akarok, nekem mi a jó. Tele vagyok tervekkel, régiekkel és újakkal, alig várom a megvalósítás hosszú, nehéz útját. És persze a karácsonyt, meg a havat.