Az a baj velem, hogy mindig mindenbe túlzottan beleélem magam, aztán nem tudom feldolgozni a kudarcot. Persze hogy is lehetne kudarc, én mindent meg fogok tenni, a többi nem rajtam múlik.
Életem első szóbeli vizsgája előtt egész este felsalá járkáltam a lakásban és alig aludtam, zöld fejjel mentem be és alig tudtam kinyögni pár értelmes szót, mert egyhetes tanulás ellenére hirtelen kiürült minden az agyamból. Azóta megtanultam szóban vizsgázni, mindig átmentem, akkor is, ha szó szerint semmit nem tudtam, de az izgulás sajnos nem múlt el.
Tudom, hogy képes vagyok összefüggően, összeszedetten beszélni, tudok mosolyogni, amikor kell, és nem fogok már hasraesni a magassarkú cipőmben. De azért most is zöld vagyok, remegek egész testemben, libabőrös vagyok (bőrös, ahogy gyerekkoromban mondtam), lerágtam az összes körmeimet és nem tudok enni egy falatot se, pedig kéne, mert félek, hogy rosszul leszek.
Ez egy olyan állás, amivel leginkább művtöris végzettség kéne, ami nekem kifejezetten nincs. Ezt ők is tudják, szóval abban reménykedek, nem várnak olyat, hogy nézzek rá egy posztmodern festményre és beszéljek róla magamtól fél órát. Ha mégis ezt várják, akkor buktam a dolgot, de tudom, hogy nem az én hibám lesz, hiszen honnan szedjek elő három nap alatt 5 évnyi egyetemi tudást hirtelen.
De azért iszonyatosan rettegek, még mindig remegek, és tudom, hogy ha nem sikerül, magamat fogom hibáztatni.
Ha meg mégis sikerül, akkor vagyok csak igazán nagy szarban, ugyanis már holnapról bizonyítanom kell, hogy tényleg képes vagyok arra, amit hónapok óta állítok magamról: bármit elsajátítani rövid idő alatt.
Hajrá!
VálaszTörlésköszi, igyekszem
VálaszTörlés