Döntések

A kérdés számomra csak az, hogy vajon tudok-e még újat mondani ebben a témában. Mert az, hogy önmagamat ismételem nyár óta, teljesen nyilvánvaló.

Anyám szerint már gyerekkoromban is összeroppantam a szabadság súlya alatt, ha valami engemet is érintő döntést rám bízott. Egyértelműen jobban éreztem magam, ha ő döntött helyettem, még akkor is, ha a számomra rosszabb lehetőséget választotta. Például akartam egy ruhát, de nem mertem kérni, mert bűntudatom lett volna, ha megvetetem. Anyám néha azt mondta, ha akarom, megvehetjük, döntsem el. Én meg csak néztem esdeklően, azt mondtam, lemondok róla, nem mertem magamra vállalni, hogy igen, kell. Persze anyám mondta, hogy jó, akkor nem. Kicsit szomorkodtam, de igazából fellélegeztem.

Nem érti a döntésképtelenségemet sem. Ő semelyik nagy döntésnél az életében nem vacillált sokat, adott pillanatban úgy döntött, ahogy épp a legjobbnak látta, másnap pedig nem agyalt azon, vajon jól döntött-e, azzal nyugtatta magát, hogy úgyis mindegy már.

Soha nem voltak nagy döntések az életemben. Egy tizenévesnek mégis miről kellene döntenie. Az, hogy melyik gimnáziumba megyek, eldöntött kérdés volt, csak azon kellett izgulni, hogy felvegyenek, de tudtam, ha igazán akarom sikerülni fog. Ugyanígy volt az egyetemmel is, nem éreztem, hogy az életem múlik azon, pszichológiára vagy magyarra megyek, a pontjaim aztán választottak helyettem.

Szakításról egyszer döntöttem csak igazán én, azt is halasztottam 8 hónapon keresztül, utólag pedig beláttam, hogy el se kellett volna kezdeni. Végül nem is személyesen mondtam ki a végét, napokra elzárkóztam gondolkodni, a srác meg már nem bírta tovább, rákérdezett, hogy mi a szar bajom van, és szakítani akarok-e, mire végre megmondtam: igen. Párszor még gondolatban visszatáncoltam, de néhány hét után olyan megkönnyebbülést éreztem, ami biztosított a döntésem helyességéről. Nem sírtam, nem depresszióztam, kicsit üresnek éreztem magam, de örültem a szabadságnak.

A többi szakítást, amit én mondtam ki, nem én okoztam. Több kapcsolatomban jutottam a semmibevétel és a megaláztatás olyan fokáig, hogy bármennyire is ragaszkodtam és függtem, nem bírtam tovább. Persze, ha a másikon láttam volna az érdeklődés legapróbb jelét, talán nem teszek így.

Most mindenki hülyének néz, mindenki haragszik rám, többen meg akarnak verni, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy mekkora fájdalmat okozok két embernek. Az szinte mellékes, hogy közben totálisan tönkreteszem magam, hiszen én csinálom, csak rajtam múlik.

Azt hiszem nem tudok már újat mondani, nem tudok mit hozzátenni, ez ennyi. Nincs varázslat, ami megoldaná ezt a helyzetet, csak én tehetek rendet. Nincs mese, az egyik karomat le kell vágni. A kérdés pedig továbbra is ugyanaz.