2011. november 23., szerda

Egy bejegyzésre mindig van idő

Például most, amikor már öltöznöm kéne az állásinterjúra, de én inkább még tökölök a laptop előtt és próbálom elnyomni a zajt a gyomromban. Végülis annál nincs rosszabb, mint mikor jóval előbb elkészülök és nem tudok mit kezdeni magammal.

Az a baj velem, hogy mindig mindenbe túlzottan beleélem magam, aztán nem tudom feldolgozni a kudarcot. Persze hogy is lehetne kudarc, én mindent meg fogok tenni, a többi nem rajtam múlik.

Életem első szóbeli vizsgája előtt egész este felsalá járkáltam a lakásban és alig aludtam, zöld fejjel mentem be és alig tudtam kinyögni pár értelmes szót, mert egyhetes tanulás ellenére hirtelen kiürült minden az agyamból. Azóta megtanultam szóban vizsgázni, mindig átmentem, akkor is, ha szó szerint semmit nem tudtam, de az izgulás sajnos nem múlt el.

Tudom, hogy képes vagyok összefüggően, összeszedetten beszélni, tudok mosolyogni, amikor kell, és nem fogok már hasraesni a magassarkú cipőmben. De azért most is zöld vagyok, remegek egész testemben, libabőrös vagyok (bőrös, ahogy gyerekkoromban mondtam), lerágtam az összes körmeimet és nem tudok enni egy falatot se, pedig kéne, mert félek, hogy rosszul leszek.

Ez egy olyan állás, amivel leginkább művtöris végzettség kéne, ami nekem kifejezetten nincs. Ezt ők is tudják, szóval abban reménykedek, nem várnak olyat, hogy nézzek rá egy posztmodern festményre és beszéljek róla magamtól fél órát. Ha mégis ezt várják, akkor buktam a dolgot, de tudom, hogy nem az én hibám lesz, hiszen honnan szedjek elő három nap alatt 5 évnyi egyetemi tudást hirtelen.

De azért iszonyatosan rettegek, még mindig remegek, és tudom, hogy ha nem sikerül, magamat fogom hibáztatni.

Ha meg mégis sikerül, akkor vagyok csak igazán nagy szarban, ugyanis már holnapról bizonyítanom kell, hogy tényleg képes vagyok arra, amit hónapok óta állítok magamról: bármit elsajátítani rövid idő alatt.

2011. november 20., vasárnap

Robot születésnap

Tegnapi bejegyzés, mivel este annyi erőm se maradt, hogy kinyomjam az éterbe:

"Ezen a hétvégén tartottuk anyukám szülinapját és végre, sok éves unszolás után úgy döntöttem, hogy valóra váltom anyám legnagyobb álmát: egész hétvégén mindent én csinálok, neki csak hátra kell dőlni a kanapén és egész nap olvashat kedvére.

A szombati ebédet még ő készítette el, én mosogattam utána. Este nagylelkűen megetettem a kutyákat, bár felajánlotta, hogy ezt nem kötelező, sőt vacsorát is "főztem" neki, szendvicset barna kenyérből (kemény 1 perces művelet). Tortát is sütöttem, azután is elmosogattam (ekkor már kezdtem unni a mosogatást azért).

A java ma következett, bár tiszta konyhával indíthattam a napot (anyám nem bírta ki, hogy ne mosson fel reggel).
A menü sültkacsa tört krumplival és káposztával, minestrone leves és pluszba -csak mert fel kell használni- rántott csirkecomb.

Anyám szentül hitte, hogy már a kacsa kitollazásánál bevágom az egészet az asztal alá és sikítani fogok, de keményen végigcsináltam. (Mármint ki volt tollazva a kacsa csak nem alaposan csinálják és utókezeltem.) Dél volt, mire a kis szárnyasok elkezdhettek szolizni a sütőben, és akkor még a leves, a csirke és a krumpli sehol. Második világháborús romokat hagytam a konyhában, a hús és a krumpli egyszerre sütésénél kezdtem bizonyos dolgokat odaégetni, ezért a szülőegység segítségét kértem.

Végül kettőkor ebédeltünk, főzés közben már párszor mosogattam, de ott állt szépen a sorára várva megint egy kisebb hegynyi. Hősiesen legyűrtem azokat is ebéd után.

Ezen a hétvégén nem takarítottunk, pedig anya szokott...
Egy szabad másodpercem se volt, a laptop előtt annyi időt töltöttem, ameddig a sajttorta receptjét átfutottam. Este nem volt gond az elalvással...

Nem vagyok teljesen elveszett ember, ezért tanulságokat is sikerült levonnom a hétvégéből, melyek a következők:
- nyamvadt vagyok, mint a korosztályom általában, szüleink és nagyszüleink még tízszer annyit bírtak mint mi, dédnagyanyám még hét gyereket nevelt fel villany, központi fűtés nélkül egy tanyán, ahol a kertben volt a wc és kútról hordták a vizet. (nem beszélve arról, hogy kisebb csodaként tartanak számon egyesek, mert tudok csinálni tejbedarát meg egyébként bonyolultabb dolgokat is. például most már sültkacsát.)
- ha egyszer családom lesz, vagy jobban meggondolom a dolgot és mégsem lesz családom, vagy étteremben fogunk ebédelni hétvégente
- minden rossz okozói a húsételek, olasz tésztákat kell enni, azokkal nem jár nagy maszatolás
- a megoldás egyszerű: személyzet. gazdag leszek és lesz szobalány meg szakács meg tudomisén.
- le a kalappal anyám előtt, hogy ezt minden hétvégén végigcsinálja szó nélkül, mint egy robot, ezentúl többet segítek majd (persze, persze)

Egy biztos. Ma már egyszerűen nem vagyok hajlandó többször elmosogatni!!!"

2011. november 15., kedd

Mostakarom

Olyan vagyok mint a gyerekek, mindig minden rögtön kellene. Tárgyak, képességek, események, tél, tavasz, nyár, hó, hideg, napsütés. Nem tudok várni.

Időnként bevillan egy ötlet, amitől bepörgök, mint a búgócsiga és a hatása alatt fél órán belül megtervezem a hátralevő életemet az ötlet köré. Ilyenkor semmi másra nem tudok koncentrálni, felveszek egy enyhén bamba, távolba meredő arckifejezést, és csak gondolkodom gondolkodom a megvalósításon. Ettől annyira belelkesülök, mint a háromévesek karácsony előtt, tele vagyok tervekkel és nem bírok magammal, annyira nekilátnék már a kivitelezésnek. Általában aludni sem tudok az izgatottságtól, reggel mégis kipihenten, tele energiával ébredek.

Aztán rájövök, hogy nem fog ez azonnal menni. Elmesélem mindenkinek, az kárpótol valamennyire. Lehurrognak, kinevetnek, mosolyognak rajtam. Ez lelomboz. De nem érdekel, én akkor is megmutatom.

És aztán a valóság szépen lassan kezd körvonalazódni, rájövök, hogy nem két hét alatt leszek bárzongorista vagy jazzgitáros, hogy nem árulnak a Teszkóban akciós lovaglást kilóra, hanem hosszú éveken át kell küzdeni, hogy bármennyire is szeretném, nem leszek én a fekete hattyú huszonhárom évesen már soha.

Vannak nehéz pillanatok, sőt nehéz hónapok. Van, amikor az egészet unom, vagy reménytelennek érzem. Van, hogy leájulok a lóról a melegtől, vagy le se tudok szállni, úgy összefagytam. Szokott olyan izomlázam lenni, hogy menni is alig tudok. Egyszer anyám vállfákkal dobált, hogy ne énekeljek, mert kiugrik az ablakon.

De amikor vége van egy fárasztó edzésnek, amit keményen végigcsináltam, vagy amikor bevezetem a lovat az istállóba és nekidőlök a meleg, bundás oldalának, vagy ha bármilyen feladatot, amihez alig volt erőm, teljesítek, úgy érzem, csináltam valami fontosat. Nekem fontosat.

Persze minden változik, én is, a célok is. Lehet, hogy két év múlva egész más tervek hoznak majd lázba, akkor a jelenlegi terveket el kell engedni. De nem az első akadálynál. Ha nem megy, erőltetni kell, és mindaddig küzdeni, amíg ez a kellemes érzés tölt el az akadályok átugrása után.

Mindössze annyit kell tennem, hogy magamat figyelem. Ne az motiváljon, hogy az egyik valaki szebben táncol, vagy a másik régebb óta lovagol. Csak az számít, hogy én mit akarok, nekem mi a jó. Tele vagyok tervekkel, régiekkel és újakkal, alig várom a megvalósítás hosszú, nehéz útját. És persze a karácsonyt, meg a havat.


2011. november 9., szerda

Egy napom

Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt. Na, nekem egyik napon se akad semmi dolgom se úgy valójában. És mégis mindig ötezer elvégzetlen feladat tolakodik a képembe és üvöltik, hogy foglalkozzam már velük is.

Mellesleg kezd elegem lenni, a "tééééényleeeg?? nincs munkááád? óóó szegéény." felkiáltásokból és az utána menetrendszerűen következő "és akkor mit csinálsz egész nap?" kérdésekből, melyekre szívem szerint azt válaszolnám, hogy " hát, tudod, fekszem az ágyamban és vakarom a seggem", de nem teszem, mert én egy civilizált emberfélének tartom magam, ezért civilizáltan zavarba jövök, elszégyellem magam semmirekellőségem okán és makogok valami olyasfélét, hogy "hát állást keresek, meg amúgy is sok dolgom van", ami persze brutális füllentés, amit viszont én is elhiszek néha.

Lássuk tehát az elvégzendő feladatok listáját:
elintézni a rohadt tébét, mert nincs hallgatói jogviszonyom már.
takarítani. takarítani. és takarítani. és pakolni is.
írni a drágakedveskis állatos cikkeket, amihez körülbelül annyi kedvem van, mint szart lapátolni az állatkertben. utóbbihoz talán valamivel több, az élő állatok mégiscsak aranyosabbak.
állást keresni. csak mondják meg, hol az úristenben, mert hogy random totálnemnekemvaló pozíciókra jelentkezgetni tökéletesen fölösleges, hónapokig csináltam bármiféle eredmény nélkül.
beszerezni a napi kaját és nem éhezni addig, amíg annyira rosszul nem leszek, hogy már csak pizzát rendelni marad erőm.
elmenni táncolni. egyébként ezt csinálom, ezen a héten már mind az egy alkalommal elmentem, amit kijelöltem előre magamnak.
egyéb futkosódás, mindig akad valami.
olvasni!!! olyna könyveket, amelyeket még nem olvastam majdnem tízszer.
nem elhanyagolni a depressziós és nem depressziós barátaimat, minden nap találkozni valamelyikkel.
BELsőséges viszonyt ápolni lakótársakkal, megmutatni a pofámat mindenkinek, hogy lássák, nem csak rejtőzködöm, néha itt élek.

Ehhez képest lássuk egy teljes napomat. Najó, lássunk kétfélét, mert változatos ám az életem. nekem.

felkelek reggel ööö 9-kor mondjuk. mondjuk 8 és 10 között. felkelek körülbelül fél órán át, aztán ténylegesen kimászom az ágyból.
beveszem a pajzsmirigy gyógyszert, ami után fél óráig nem ehetek.
iszom egy kávát, mert azt szabad, nézegetem a hűtő tartalmát: egy deci romlott tej, kis darab penészes sajt, egy üveg meggylekvár (Dia hozta nekem, mert összetörte az enyémet), fél üveg romlott bor, múltheti sonka.
találok egy darab almát, a laptop előtt elfogyasztom.
közben végignézem a mindennap látogatott oldalakat, megállapítom, hogy használhatatlan blogokat vettem fel a readerbe, meg azt is, hogy nem tudom őket kitörölni.
délig frissítgetem a twittert meg a fészbúkot felváltva.
valamikor a délután folyamán felöltözök pizsamából farmerba, elmegyek ebédelni valakivel valahova (változó, de általában Nóri), kifizetek valami közepesen drága ételt, aminek kb. 80%át otthagyom, mert vagy rossz, vagy sok, vagy mindkettő.
hazajövök, alszom.
összekaparom magam, Diával megbeszéljük a világot, elindulok délutáni-esti programra.
hazaérek esti programról, megnézem a barátok köztet, fürdök, alszom.

Bé verzió:

adott időben csörög az ébresztőm, mert mennem kell valahova. viszonylag alig negyedóra alatt felkelek, kávé.
nem tudom kivárni a fél órát, megeszem az előző nap gondosan megvásárolt reggelit.
futóbolondkodok a lakásban mintegy 45 percen át, de néha akár másfél órát is.
hisztérikusan rángatom ki a szekrényből a ruhákat, feltúrom a szennyest, nem találom az egyetlen pólót, ami megy az egyetlen nadrágomhoz, amit aznap pont nem érzek gáznak.
kisminkelem magam, majd elfelejtem, és pandamaciszemeket dörzsölök magamnak.
kitépem a fele a hajam a fésűvel, rájövök, hogy már nincs idő hajat mosni, pedig nem ártana.
csinálok egy szénboglyát a fejemen, magamra rángatok valamit, időnként sikítok és toporzékolok egyet, nyolcvanhatszor visszakopogok csizmában valamiért a szobába, elindulok.
az ajtóban rájövök, hogy nem az időjárásnak megfelelően öltöztem, nembaj.
a nap további részében futkosok, elintézek dolgokat, megvásárolom, ami kell, néha betömök egy fornettit a képembe, talán ebédelek is, emberekkel találkozom, nem tudok már átöltözni az esti randi előtt, éjfél körül esem haza, jóesetben nem ittasan, beájulok az ágyba.

Mindenki láthaSSA most már, mennyire mozgalmas az én életem. Nem is férne ebbe bele egy munka.







2011. november 8., kedd

Döntések

A kérdés számomra csak az, hogy vajon tudok-e még újat mondani ebben a témában. Mert az, hogy önmagamat ismételem nyár óta, teljesen nyilvánvaló.

Anyám szerint már gyerekkoromban is összeroppantam a szabadság súlya alatt, ha valami engemet is érintő döntést rám bízott. Egyértelműen jobban éreztem magam, ha ő döntött helyettem, még akkor is, ha a számomra rosszabb lehetőséget választotta. Például akartam egy ruhát, de nem mertem kérni, mert bűntudatom lett volna, ha megvetetem. Anyám néha azt mondta, ha akarom, megvehetjük, döntsem el. Én meg csak néztem esdeklően, azt mondtam, lemondok róla, nem mertem magamra vállalni, hogy igen, kell. Persze anyám mondta, hogy jó, akkor nem. Kicsit szomorkodtam, de igazából fellélegeztem.

Nem érti a döntésképtelenségemet sem. Ő semelyik nagy döntésnél az életében nem vacillált sokat, adott pillanatban úgy döntött, ahogy épp a legjobbnak látta, másnap pedig nem agyalt azon, vajon jól döntött-e, azzal nyugtatta magát, hogy úgyis mindegy már.

Soha nem voltak nagy döntések az életemben. Egy tizenévesnek mégis miről kellene döntenie. Az, hogy melyik gimnáziumba megyek, eldöntött kérdés volt, csak azon kellett izgulni, hogy felvegyenek, de tudtam, ha igazán akarom sikerülni fog. Ugyanígy volt az egyetemmel is, nem éreztem, hogy az életem múlik azon, pszichológiára vagy magyarra megyek, a pontjaim aztán választottak helyettem.

Szakításról egyszer döntöttem csak igazán én, azt is halasztottam 8 hónapon keresztül, utólag pedig beláttam, hogy el se kellett volna kezdeni. Végül nem is személyesen mondtam ki a végét, napokra elzárkóztam gondolkodni, a srác meg már nem bírta tovább, rákérdezett, hogy mi a szar bajom van, és szakítani akarok-e, mire végre megmondtam: igen. Párszor még gondolatban visszatáncoltam, de néhány hét után olyan megkönnyebbülést éreztem, ami biztosított a döntésem helyességéről. Nem sírtam, nem depresszióztam, kicsit üresnek éreztem magam, de örültem a szabadságnak.

A többi szakítást, amit én mondtam ki, nem én okoztam. Több kapcsolatomban jutottam a semmibevétel és a megaláztatás olyan fokáig, hogy bármennyire is ragaszkodtam és függtem, nem bírtam tovább. Persze, ha a másikon láttam volna az érdeklődés legapróbb jelét, talán nem teszek így.

Most mindenki hülyének néz, mindenki haragszik rám, többen meg akarnak verni, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy mekkora fájdalmat okozok két embernek. Az szinte mellékes, hogy közben totálisan tönkreteszem magam, hiszen én csinálom, csak rajtam múlik.

Azt hiszem nem tudok már újat mondani, nem tudok mit hozzátenni, ez ennyi. Nincs varázslat, ami megoldaná ezt a helyzetet, csak én tehetek rendet. Nincs mese, az egyik karomat le kell vágni. A kérdés pedig továbbra is ugyanaz.

2011. november 5., szombat

Engedek még

Szeretek kádban fürdeni. Még nyáron is, de persze különösen télen. Nagyon fázós vagyok, a zuhany alól mindig vacogva jövök ki, ezért utálom, hogy csak zuhanyzónk van az albérletben, végigfázom a telet.

Kifejezetten forró vízben szeretek fürdeni, ami még éget, de volt olyan, hogy korcsolyázás után egy egész hatalmas kád vizet kihűtöttem, annyira át voltam fagyva.

Nagyon nehéz ám eltalálni a víz hőmérsékletét. Ha elsőre túl langyos lesz, utána már hiába engedek hozzá forrót, nem lesz elég meleg. Hűl ki a víz, egyre jobban fázom, engedem a meleget, pár pillanatra jó, de nem eléggé. Nyakig elmerülök, majd szomorúan veszem tudomásul, hogy ma nem fogok eléggé átmelegedni. Kiszállok, megtörölközöm.

De a túl meleg víz sem jó. Pontosabban nem viselem el huzamosabb ideig. A kellemes átmelegedés után egyre utálatosabb a forróság ki akarok szállni, de sajnálom leengedni a teli kád vizet, pazarlásnak érzem, ezért magamra erőltetek még pár perc fürdést, kijjebb emelkedek a vízből. Mikor már nem tudom tovább elviselni a hőséget, kilépek a kádból, nem fázom, megtörölközöm, jobban érzem magam. Mikor megint fázom, újra veszek egy rövid fürdőt.

A túl meleg vízben nem érdemes sokáig maradni, tudni kell, meddig jó, és honnantól erőltetem magamra a fürdést.

A langyos vizet meg...talán le kell engedni, nem spórolni, újra felengedni a kádat forróval.

(Mindkét vízhőmérséklettel kapcsolatos érzés nagyon emlékeztet valamire. Lefordítsam, vagy érthető?)



2011. november 4., péntek

Megtanultam késni

Lássátok! Persze ez más, mert most (remélhetőleg) nem egy valaki vár rám és áll a hidegben és megfagy miattam, hanem érkezem, amikor jólesik, mert asztal van foglalva. Azért bocsánat, mindjárt indulok csak felöltözöm (még nemtom mibe) meg megfésülködök meg izé. Befejezem a blogot.

2011. november 3., csütörtök

Flegma

Néha azon gondolkodom, tarthatnék tanfolyamot flegmaságból. Pedig esküszöm nem direkt csinálom. Amikor meg direkt csinálnám, sose megy. Ilyen ez.

2011. november 1., kedd

Kedvencek

Ez egy unalmas, mások számára teljességgel érdektelen poszt lesz. És baromi hosszú is. (Ezt utólag írtam hozzá, amikor már láttam, hogy ennek szinte sose lesz vége. - a szerk.) Én szóltam.

Tegnap megint bevillant, hogy ha megkérdezik, mindig A Mester és Margaritát mondom kedvenc könyvemnek, pedig a Bridget Jonest olvastam tizennyolcszor (nem kell kommentálni, köszönöm), mindig ezt szedem elő, ha unatkozom, rossz kedvem van, nevetéshiányban szenvedek, és még sok esetben.

Ennek kapcsán eszembe jutott a szakdogám félresikerült kérdőívezése, melynek az lett volna a lényege, hogy rávilágítson: az emberek többsége sznobizmusból sosem az igazat mondja, ha megkérdezik, mi a kedvenc könyve, hanem valami olyat, amit valamennyire szeret, és magasabb preztízzsel rendelkezőnek gondol, mint amint igazából a legtöbbet/legszívesebben olvas. Egy példa: az eladások alapján mondjuk Fejős Évát olvasnak a legtöbben, viszont nagyon kevesen merik vállalni, hogy egy sokak által "nem irodalomként" megbélyegzett szerzőt valljanak kedvencüknek, inkább azt mondják, hogy Kosztolányi vagy Szabó Lőrinc a favorit, pedig utoljára érettségikor vették a kezükbe említett szerzők köteteit.

Meg eszembe jutott a kedvenc részem az Amélie filmből, amikor felsorolja, hogy milyen dolgokat szeret igazán csinálni.

Aztán eltöprengtem, hogy mik az én valódi kedvenceim, és hogy végülis mi számít annak. Van kedvenc számom, kedvenc együttesem, kedvenc tésztám, kedvenc kutyafajtám, de ezek mind olyan dolgok, melyekről egyszer eldöntöttem, hogy ezek az én kedvenceim, hozzátartoznak az imidzsemhez, nélkülük nem én vagyok én. Miközben messze nem azt az egy számot hallgatom állandóan, hanem mindig mást, vagy néha hetekig túlzabálok abból a bizonyos tésztából, aztán hónapokig rá se bírok nézni.

Mindeme hosszas fejtegetés csak szánalmas és bizonytalan lábakon álló alapját adja annak a gusztustalanul elcsépelt, sablonos valaminek, ami most következik. Fogjátok be a szemeteket és a fületeket. Nem viccelek.

Kedvenc számom: A Super Furry Animals-től a Zoom. Évente egyszer hallgatom meg, de akkor nagyon. Ha tehetem, végigfekszem a szőnyegen, fejhallgató, takaró és 6 perc nyugalom. Minden nagyon jó szám túl rövid, azt szeretném, hogy soha ne érjen véget. A Zoom más, ha igazán odafigyelek rá, pontosan elég az a 6 perc, se több, se kevesebb. Nem marad hiányérzetem, és ezt a fantasztikus állapotot semmilyen más zene nem éri el nálam.

Kedvenc albumom: Bármennyire is régen hallgattam, A Nightwish-tól a Century Child. Ellentéte az előző zene hatásának, iszonyú hiányérzetet hagy maga után, amely mégis kellemes, szeretek néha szomorú lenni és fájdalmas.

Kedvenc együttesem: Azt hiszem nincs. Már nincs értelme, hogy legyen, kinőttem belőle. Mindig az a világon a legjobb zene, amit éppen hallgatok.

Kedvenc filmem: Az Arizónai álmodozók. Talán ezt láttam legtöbbször, bár azt hiszem, sose lehet megunni, azért én már kicsit unom. Minden fontos valakinek az életemben megmutattam ezt a filmet, sőt végig is néztem vele. Most egy jó ideig nem akarom megnézni. Az apró részletek teszik izgalmassá, meg a háttérben játszódó jelenetek és a színészek.

Kedvenc könyvem: Hát igen. Mondjuk, hogy a Bridget Jones, annak is a 2. része, mert csak az van meg, az elsőt csak háromszor olvastam. De igazából minden könyv a kedvencem és az lenne a jó, ha mint a Végtelen történet, mindig más lenne, mikor újra kinyitom. Kár, hogy a könyveknek is vége lesz egyszer, mikor jó könyvet olvasok, utána csak hozzá hasonlóakat akarok olvasni, de sosem találok megfelelőt. Majd belefeledkezek egy másik történetbe, és olyat akarok olvasni, aztán így tovább. Talán mégsem baj, hogy mind más.

Kedvenc ételem: Ez tényleg mindig más. Időnként hetekig csak tésztákat eszem, aztán hirtelen megundorodok tőlük és átállok az indiaira, vagy az otthoni kajákra. Most például csak paprikás krumplit, sajtos tésztát, leveseket és töpörtyűt vagyok hajlandó enni, nyáron a tojásos nokedliről nem bírtam lekattanni. Anyám totál készen van tőlem, mert sose tudja, hogy épp mit főzhet, lehet, hogy amit előtte két hónapig követeltem minden hétvégén, most eltolom magamtól, mert rá sem bírok nézni. Sokmindennel van ez így.

Mit szeretek a legjobban csinálni: Most valami olyat kellene mondanom, hogy táncolni, vagy korcsolyázni, vagy lerészegedni, vagy ülni a napfelkeltében vagy franctudja. Az az igazság, hogy legjobban az itthoni kanapénk jobboldali sarkán szeretek ülni és olvasni valami igazán jó könyvet. Ha még karácsony is van, a könyv a Harry Potter valamelyik része, és közben óránként egy marék Milka szaloncukrot termelhetek be, az maga a mennyország.

Kedvenc kutyafajtám: A Frodó. Ő egy tökéletes összeállítás, bár eredete homályos, így megismételhetetlen. Továbbá az ír szetter, a skót juhász, a foxi, a tacskó, a hovawart, a labrador, a husky, a szamojéd és nagyjából mind, a röfögőseket leszámítva (pl. mopsz).

Nincs kedvem folytatni, mert idáig már úgyse olvasta el senki. Kivéve, ha valaki csalt és a végére lapozott.